Szeklermen

A kurva becsülete

     A szállodában, ahol dolgozom, elég gyakoriak a visszatérő vendégek. Akad belőlük mindenféle: férfi, nő vagy meleg, undok, kedves vagy közömbös. Érdekes módon egy idő után már a személyes tulajdonságoknál is fontosabbá válik, hogy az illető – ismerős. És ezzel talán mindkét fél így van egy kicsit.
     Egyik ilyen visszatérő egy orosz nő. Állítólag luxuskurva – legalábbis nálam jobban értesült kollégák és főként kolléganők szerint, pedig nem is néz ki annyira jól. Afféle igazi vaskos, szőke, fehér bőrű orosz asszony nagy mellekkel, de semmi különös. Azt mondja, Kijevben él, a fia tanul Írországban, s néha nem árt, ha kicsit rajta tartja a szemét. Ilyenkor kacsint. Nem hazudik, tényleg van fia, egyszer néhány napra magával hozta őt is. Vele láttam már, férfival azonban csak egyszer; ha tényleg kurva, nagyon diszkréten űzi az ipart, mert este tizenegy után még egyetlen alkalommal sem kellett megállítanunk, hogy ne hozzon fel részeg idegeneket.

    Egyszer éppen egyik szobából egy másikba költözött, mikor a folyosón összefutottunk. Egyik kezében egy csokor virágot tartott, amit váza híján egy Micky Mouse-os bögrébe tett bele, a másikkal egy hatalmas bőröndöt rángatott; nem ment túl simán a dolog, mert mindeközben egy rövid bőrdzsekit is megpróbált a hóna alá szorítani. Ahogy a bőrönd gurulni kezdett, elejtette a dzsekit. Felvettem neki, s mikor vissza akartam adni, felém nyújtotta a csokrot.

- Hálám jeléül – mondta mosolyogva, aztán hozzátette: – Csak tréfáltam. De ha megkérem, nem segítene kicsit?

Segítettem. A szoba előtt azonban újra bajba került: nem volt szabad keze, amivel elővegye a kulcsot, hát úgy döntött, a virágot teszi le, nem a dzsekit. A csokor elhúzta a bögrét, s míg kinyitottam neki az ajtót – az én kulcsom mindent nyit – a víz vidáman csordogált a folyosó szőnyegére.

- Hagyja csak – mondtam neki –, majd összetakarítjuk.

- Szó se lehet róla – felelte –, én csináltam, feltakarítom én.

     Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, ragaszkodott hozzá, s bár nem akartam elfogadni, a kezembe nyomott tíz eurónyi borravalót.

    Egyik reggel éppen a konyhában vagyok, mikor telefonon a szobájába kéri a reggelit. Erre az ír séf – minden tudománya abban merül ki, hogy tojást és sonkát süt – meggyőzi a recepcióst, hogy számoljanak rá a szokásos árra három eurónyi kiszolgálási díjat, amit eddig még senkinek nem kellett kifizetnie (ha egyáltalán létezik). Nem lep meg a dolog: egy kollégát az ő közbenjárására feltehetően ki fognak rúgni, s mindezt csupán azért, mert az illető szerinte túl sokat kérdezősködik. Ott van vele a szobalányok főnökasszonya is.

- Fel ne vidd neki ingyen! – Oktatja a pincért. – Kérj csak pénzt te is.

- Nem hiszem, hogy kérnie kell – mondom én. – Ad az a nő pénzt sokkal kevesebbért is.

- Tudom – feleli a főnökasszony, aki reggelente végigjárja az üres szobákat, és összeszedi a szobalányoknak kikészített borravalókat, később pedig még dicsekszik is nekik, hogy aznap épp mennyi pénzt sikerült összegyűjtenie. – Múltkor elhagyott egy könyvet, s mikor visszaadtam neki, akkor is adott tíz eurót.

    Aztán visszafordul a séfhez, s röhincsélve poénkodnak tovább a kurván.

    Aki ugyanebben a pillanatban a szobájában a reggelire vár. Neki ezúttal többe kerül, mint másnak. Nem hülye, bizonyára észreveszi, mégis ad a pincérnek borravalót. Míg ő a negyediken egyedül eszik, idelent röhögnek rajta rosszindulatú, tisztességes, dolgozó emberek.