Szeklermen

 

Tanítómesék

 

1.

- Mostanában mindig van itthon valami ital. Ez már az alkoholizmus?

- Nem, fiam. Ez a jólét.

 

(Balettka nyomán)

 

2.

Nemrég találkoztam egy ismerősömmel, aki humán értelmiséginek indult, most azonban az üzleti szférában dolgozik. Ő mesélte, hogy az egyetem elvégzése után Budapesten az albérletét alig tudta fizetni, s hiába csupaszította le annyira az önéletrajzát, hogy iskolai végzettségként már csak az érettségi maradt benne, mégsem sikerült munkát találnia. Jobb ötlete nem lévén, elvégzett valami gazdasági főiskolát, majd ennek köszönhetően Svájcban kapott állást, Franciaországba pedig már a cég svájci képviselőjeként került.

A találkozás nagy hatást gyakorolt rám. Napokig azon járt az eszem, amit a szóban forgó ismerős elmondott, illetve ahogyan mindezt megélte. Végül arra jutottam, hogy a siker és a pénz nem feltétlenül rontja meg az embert, sokkal inkább lehetőséget ad neki, hogy olyan legyen, amilyen valójában (vagy amilyen szeretne lenni).

Ez viszont nagyon rossz fényt vet mindazokra, akik elhülyültek tőle.

 

 

 

 

La Fontaine mester mellszobra - mondják, ő állatokkal szerette

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

’Rossz vér’

 

Vettem egy külső hardot a zenéimnek, s miközben munka- és éjfél után nézegettem, mit másolhatnék fel az mp3-lejátszómra, háttérnek mintegy mellékesen olyan (ezer éve nem hallgatott) számokat tettem be, mint Deák Billtől a Rossz vér meg Gary Moore-tól a Parisienne Walkways. Kinyitottam egy sört, aztán töltöttem mellé egy kis unikumot is; azt hiszem, az erősebb szesz válthatta ki (bár akkoriban nem ilyesmit ittunk), meg persze a zene, de igen élénken ötlött fel bennem azoknak a buliknak az emléke, mikor hajnal felé a szánkós vodkától, mindenféle olcsó boroktól s még ki tudja, miféle házi löttyöktől erősen elázva, esetleg már egy-két hányás után ilyesmikre lassúztunk valami nővel egy fokozatosan elnéptelenedő házibuliban, aztán ittunk tovább, s reggel, mikor felébredtünk, fogalmunk se volt arról, mikor és hogyan is aludtunk el. A meglehetősen feldúlt lakások leglehetetlenebb sarkaiból is emberek kerültek elő, s szánkban a másnaposság és a vacak szeszek (gyanítom, lemosták volna akár a körömlakkot is) utóízével, általában még a rosszullét határán hidegrázósan röhögtünk mindazon, amit előző este elműveltünk. Többnyire mindenki csak arra emlékezett, amit mások csináltak; így raktuk össze lassan, hogy mi is történt, egyre halogatva, hogy elinduljunk haza, ahol óhatatlanul szembesülni kellett a szüleinkkel. Szóval ilyenek jutottak eszembe, Fröhlich Zoli haverom meg valamiért Filep Marci, de sokan mások is (Elăd, Isti, Szeszes, a teljes Viti-klán s még sorolhatnám); mindenesetre azt hiszem, már értem,  miért üdvözölnek néha igen melegen olyan emberek, akikkel ugyan együtt voltunk ezekben a bulikban, de mindeddig úgy gondoltam, sok közünk tulajdonképpen nincs egymáshoz.

Ui.

1. Ide tartoznak még Bidon haverom énekesként elkövetett parafrázisai, mint pl. a „Tél volt, hó esett és jöttek a négerek,/A lányok tőlük vártak extra méretet,/Amit csak én adhatok,” illetve a „Száj-, száj-, úgy szájba kaplak,/Hogy nagybőgőnek nézed a kék eget,” amelyeket néha a Madisz-klubban (a zenekar többi tagjának könyörgéseit semmibe véve) a színpadon fekve adott elő, továbbá a Metal Cage-ben a lejárt szavatosságú (s emiatt Malac által ingyen osztogatott) Negru Voda-sörök meg Fazakas Csonginak az a jelenete, mikor egy metálosok eluralta bulin egy nagyon hörgős szám közben felriadt, s azt sikerült mondania: „Hhhhh-helég a bluesból, tegyetek valami keményebbet!”

2. Egy hasonló bulit követően Tasnádi haverommal egy látásból ismert szakadt rocker lakásában aludtunk, akiről nagy meglepetésünkre kiderült, hogy teljesen polgári körülmények között él a szüleivel. A család nem volt otthon; a gyerek egyik haverja lopta el a saját szüleitől a kulcsot, amit azért hagytak náluk, hogy a virágokat locsolják. Emlékszem, a fickó (harci nevén Lepcsi, szentgyörgyi rocker, szerintem mi aznap láttuk életünkben először) beengedett bennünket, ránk zárta az ajtót és elment haza. Ami nem is lett volna baj, de a záron belül is mindössze egy kulcslyuk volt. Esélyünk nem volt kimenni. Nem tudom, hogy a szóban forgó illető (tán Salának hívták? Mikinek volt érzéke az ilyen „gyere, Lepcsi szerzett kulcsot, Salánál alszunk”-helyzetekhez) szobájában már eleve is Mercedes-jel volt-e a falra rajzolva a Make love, not war felirat alá, de tartok tőle, hogy azt a plusz egy szárat mi radíroztuk le Tasnádival, miután elfogyott a cigink és kinyerítettük magunkat azon, hogy ezek milyen arcot fognak vágni, ha véletlenül hazajönnek.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Párizs nézőpont kérdése

 

 

Vagy - amint az alábbiakból kiderül - szemszögé. Nemrég egy igen kellemes estét töltöttem egy remek nővel Trocadéro egyik bárjában, amelynek végén az illető felvetette, hogy egy darabig együtt mehetünk hazafelé metróval. Nekem kellett korábban leszállnom, s ő - biztos, ami biztos -, búcsúzkodás előtt még megkérdezte:

- Hogy fogsz hazatalálni? Van térképed vagy csak úgy érzésből? Azt azért tudd, hogy a franciák sugarasan építkeznek.

Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de valami olyasmi lehetett, hogy körülbelül tudom, hol vagyunk, vagy hogy mindössze öt percet kell gyalogolnom, holott azt kellett volna mondanom ('élátém a baszkét'): úgy ismerem Párizst, mint a tenyeremet. Ami - szó szerint értelmezve a kifejezést - már azért sem igaz, mert az előbbi várost az utóbbi napokban térképen és hosszú séták során olyan behatóan tanulmányoztam, ahogyan a tenyeremet a maga fizikai valójában nem fogom soha. Mindeközben pedig szerelem gyulladt bennem az egyes metrón a Sanz-Elizé - Klémanszo megállót kétszer egymás után különböző hangsúllyal bemondó női hang iránt, szinte vettem egy sétapálcát, aminek a következő harminc évben semmiféle gyakorlati hasznosíthatóságára nem látok esélyt (de már azon töröm az agyam, hogyan szerezhetném be internetről), ténylegesen megvásároltam egy pár kesztyűt, amiről azt gondoltam. harminc euró, de a leárazások miatt mindössze háromba került, s bár imígyen megtudtam, hogy az évnek ebben a szakában Párizsban minden szemérmetlenül olcsó, semmit se kezdtem ezzel a tudással. Eszközöltem azonban egy igen bölcs befektetést: a Notre Dame környékén egy régi könyveket és újságokat árusító nőnél hagytam tíz eurót, miután megígérte, hogy postán elküldi nekem a Pif című folyóirat valamelyik számát. Egész Pif-em úgysem volt soha; kölyökkoromban túl nagy értéket képviselt ahhoz, hogy egyben kerüljön forgalomba, így aztán a játszótéri barter szabályainak megfelelően darabokra - jó esetben képregényekre, de általában csak töredékekre - szedve cseréltük be matchbox-ra, műanyag katonára, rágóspapír-gyűjteményre, illetve bármire, aminek éppen akkor jó árfolyama volt a lakótelepi tőzsdén. Teljesen nem zárható ki a lehetőség, hogy Pif-em most se lesz, de az sem utolsó dolog, hogy mindössze tíz euróért sikerült megkímélni magam egy csalódástól (még ha az pozitív lenne is).

 

Hazafelé a reptéren percekig bámultam egy női alkalmazottat, míg rájöttem, hogy egy másik francia lányra emlékeztet, aki egyszer Dublinban szó szerint kikövetelt tőlem egy randit (nagyon nőiesen csinálta), aztán végül ő nem jött el, mert - amint később kiderült - elszívta a szokásos napi adagját kacagtató cigiből (szigorúan munka után, de legalább kettőt), és teljesen kiment a fejéből a dolog. Kíváncsi voltam, vajon ugyanaz-e a nevük, de nem sikerült kiderítenem: a nő először csak a zakójába dugta be a nyakában lógó fényképes névkártyát (persze a fotón még teljesen másképp nézett ki), majd el is tűnt, hogy aztán a kézipoggyászt ellenőrző szalagnál bukkanjon fel újra, ahol rám nevetett (szinte mindenkivel megtette) - leginkább azért, hogy megmutassa, milyen elragadóan bánik szemével-szájával, s látszott rajta: örül, hogy értékelem.

 

Míg a beszállásra vártam, belepillantottam a pénztárcámba, s annyira nem tetszett a látvány, hogy lelki egyensúlyomat csak egy üveg abszint megvásárlásával sikerült helyrebillentenem.(nem mintha szeretném, de a rang kötelez). Tettem mindezt a takarékosság jegyében. És végül (de nem utolsósorban) készítettem néhány fotót,  amint lentebb is látható.

 

 

Az önjelölt zseni (vagy beképzelt paraszt) szemszöge,

avagy

Ha mindenki felülről fotóz, én akkor is alulról fogok

 

 

 

 

A bölcsészlány fotója,

avagy

Nem elég, ha másképp látsz, mint a többiek;

még fel kell fedezned a szépséget is

 

 

 

 

A Notre Dame,

ahogyan én a Highlander című sorozatból ismerem,

avagy

Ezt látta Duncan McLeod az uszályról

 

 

 

 

Versailles-i büfé,

avagy

A Napkirályt mindössze két dolog érdekelte: a favágás

és a görög építészet

 

 

 

 

A tájékozatlan pletykalap-munkatárs fotója,

avagy

Ebben a bokorban lakott* a király öccse,

aki halnak** képzelte magát

 

 

 

 

Végezetül pedig az alábbi képen valahol a magyar igazság látható.

Ugyan én Trianonig*** mentem érte, de nem találtam meg.

Viszont megpróbáltam lefényképezni, hátha valakinek

(minden értelemben) jobb szeme van hozzá.

 

 

*Románul a boschet (ejtsd: boszket) bokrot, a boschetar hajléktakant jelent.

**Tudom, emlős.

***Trianonból sem ez a mienk; nekünk csak a kisebb jutott. Mondjuk ha nagyobbat kapunk, feltehetően a Szeged-Debrecen vonalon például (vagy kissé tán még nyugatabbra is) okafogyottá vált volna az erdélyi magyarok lerománozása.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

A jég hátán

II.

 

 

Mivel az idő az elmúlt napokban nem sokat enyhült, az írek kénytelen-kelletlen beletörődtek, hogy januárban is lehet tél. Az újságok előrejelzései szerint a helyzet ezen a héten csak súlyosbodni fog:  a hótakaró akár a rettenetes öt-tíz centiméteres vastagságot is elérheti. A kissé nevetséges berezelés mellett azonban kezdenek megmutatkozni a tartós hideg valóban káros következményei: vízvezetékek fagynak el, s mivel Nyugat-Európának ezen a részén olyan házak épülnek, amelyeket még a megszokott itteni telek idején se lehet normálisan fűteni, az emberek fáznak.

 

– Fuckin’ weather! – átkozódik a már emlegetett személyi edző, miköbzen sálját turbánként a fejére tekeri, aztán látva, hogy vigyorgok, színlelt ingerültséggel teszi hozzá:

– Jól, van, tudom: nálatok ez biztos nyárnak számítana.

– Azt azért nem – mondom én –, ez nálunk is tél. Viszont a ti nyaratok teljesen olyan, mint nálunk az ősz.

Erre már semmit se válaszol, csak horkant egyet. Mielőtt kilépne az utcára, még visszaint.

 

 

Odakinn esik a hó, s megül a Spanyolországból áttelepített pálmafák koronáján.

 

 

 

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Életem a mozi

 

Azaz tulajdonképpen nem; maga a kijelentés is annak az első – és eddig egyetlen – profi kosármeccsnek a poénja volt, amin tavaly decemberben nézőként vettem részt, és akkor még így hangzott: élátém a baszkét (háromszékiről magyarra átírva: életem a baszket/kosár), holott a valóságban még a szabályokat sem ismerem (erről az élményről később esetleg bővebben). Így vagyok kicsit a filmekkel is: nézem őket, de különösebben nem értek hozzájuk. Viszont ha már kaptam labdát Rékutól, s erre a félévnek pont abban a hetében került sor, mikor még azt hiszem, fogok blogot írni, no meg a fentebb említett szakértelemtől feszítve úgy érzem, meg kell osztanom öt filmélményemet mindazokkal, akik még több-kevesebb rendszerességgel olvasnak (bár én egyre rendszertelenebbül írok). Ahogy a fránya ángliusok mondanák: it is a must.

 

In Bruges

Amint a net segítségével kiderítettem, a film magyar címe Erőszakik, amit a továbbiakban inkább mellőznék, s az általam mindeddig ismeretlen Martin McDonagh rendezte. Ennek ellenére számomra nagyobb élmény volt, mint Guy Ritchie és Tarantino új filmjei együttvéve, pedig azokat nagyon vártam (RocknRolla, Inglorious Basterds). A karakterek valahogy emberibbek, nem folyik el ötszáz hektoliter vér, és úgy sikerül jó poénokat beépíteni a filmbe, hogy ez nem megy a feszültebb jelenetek rovására. És közben mintegy mellékesen bemutatásra kerül Bruges is. Rám gyakorolt akkora hatást a film, hogy amint alkalmam adódott rá, két napot eltöltöttem a városban. Mit mondjak, megérte.

 

Paris

Mindössze egyszer láttam, nem tudom, hogy másodszorra is ennyire tetszene-e. Hétköznapi történetek hétköznapi emberekkel, akik itt-ott egymásba futnak, s bár valamiféle kapcsolat szinte mindőjük között van, nem biztos, hogy ők is tudnak róla. Az a fajta film, amelyben nem történnek különösebben nagy dolgok, a szereplők munkájában vagy magánéletében sincs semmi kivételes, de talán épp ezért érezzük azt, hogy egyre inkább azonosulni tudunk velük. Tervezem, hogy megnézem még egyszer, akárcsak közelebbről az azonos nevű várost, hacsak Nyugat-Európát újra oda nem üti a hó. Mondják, egy misét (mindkettő) megér.

 

The Boat That Rocked

Egy ideje nemhogy a vígjátékokat, a humoros filmeket se nagyon szeretem. Valamikor a népszerűsége kezdetén Jim Carrey-vel kezdődött a dolog, akit ki nem állhattam, aztán eljött az az idő, mikor olyan filmek készültek, hogy azt mondtam, akkor már inkább Jim Carrey (vele egyébként már régen nincs bajom, sőt). Nos, a The Boat That Rocked (magyar címe talán Rockhajó) az üdítő kivételek közé tartozik. Egyrészt nem amerikai, hanem angol, másrészt sikerül úgy megjelenítenie a kalózrádiók világát, hogy helyénvalónak érzem kijelenteni: ez az a film, amin a szó szoros értelmében önfeledten szórakoztam.

 

 

Kalózok

Ez is rádiós, ez is kalózos, azonban sokkal régebbi és magyar. Amióta külföldön élek, időnként hatalmas igényem támad magyar filmeket nézni, így került a kezembe. A nagy igény azonban nem elegendő ahhoz, hogy elfogult is legyek, ez a film viszont sok szempontból jó. Azt hiszem, Geszti Péter keze igencsak benne van a dologban; feltehetően ennek, illetve az egyik főszereplőnek köszönhető számtalan igen lendületes, jól megírt és eljátszott jelenet. Mindehhez hozzáadódik még Gubás Gabi mint nő, a Jazz+Az mint zene, s az előbbiek miatt szinte megbocsátható az az egy-két nem túl hiteles vagy kissé művi megoldás, ami azért ebbe a filmbe is belecsúszott. Nekem többször is sikerült megnéznem, s mindannyiszor jólesett.

 

Le Placard (Addig jár a korsó)

Kissé eltávolodva a földrajz és a rövidhullámú rádióadók világától, ez a film egy meglehetősen érdektelen könyvelőről szól, aki még a vállalati fotóról is kimarad. Magánéletileg sem áll sokkal jobban: a felesége elvált tőle, a fia kerüli, s a cselekmény azzal indul, hogy megtudja: el akarják bocsátani. Egy fotó segítségével elterjed róla, hogy meleg, innentől kezdve pedig megváltozik az élete. Persze nem rúgják ki (a ’píszí’ miatt), s miután egy óvszer alakú sapkában részt vesz egy meleg felvonuláson, a fia kíváncsi lesz rá, a felesége, aki mindaddig kerülte, ebédelni hívja, ő pedig összejön az amúgy francia (nem amerikai!) módra jó nő főnökasszonyával. A sztori keretét a vállalati fényképezés adja, mely a film végén megismétlődik, s bár szerkezetileg ötletes, számomra a fotózkodó csoportból valakit kilökő, magának így helyet csináló főhősről kissé trágárul fogalmazva az jutott eszembe, hogy balfaszból előbb buzi (tudom, tudom, a politikai korrektség, bocs), végül pedig pöcs lesz. A film azonban ettől még jó marad, s tán önmagában a keretötlet se rossz.

És befejezésként: láttam idén jó néhány második világháborúval kapcsolatos filmet, amelyek kissé másként közelítik meg a témát, mint ahogy azt az utóbbi időben megszokhattuk. A Days of Glory talán a legszokványosabb háborús film attól eltekintve, hogy Franciaország Afrikában sorozott, gyarmati katonáiról szól, akik azért a (francia) hazáért harcolnak, amit életükben addig sose láttak, ez azonban nem elég ahhoz, hogy ne maradjanak lenézett gyarmatiak/idegenek. A többi film inkább amolyan ellenállós-földalatti mozgalmas. Nagy kedvencem a Defiance (az erdőbe menekülő, a rendszerrel fegyveresen szembeszálló figurák kissé személyes ügyem is), de tetszett két városi gerillás északi film is (Max Manus, Flame and Citron). És ami számomra is meglepetés volt: megnéztem a két új Batman-filmet, s mindkettőt igen élveztem, holott korábban valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a régebbiekben nem Jocker figurája az egyetlen bohóc (vagy székelyül: nekem eddig cseppet Betmen es pökölicsnek tűnt).

Miután mindez elmondatott, továbbpasszolnám a labdát (nagyapámék generációja szerint: lapta, a komolytalan foglalkozást űző személy megnevezése pedig: laptafótozó) Tempető fiának, a bejás Szultánnak s Baudolinának, mert ejsze más aktív bloggert már nem ismerek (ja de, Ric-et, úgyhogy lapta megy Finnországba is).

 

Ui.

Ha valakit kifelejtettem bloggerékből, most kérek elnézést (van, akitől nem).

Vannak még unalomig nézett kedvencek, de azokról tán már máshol esett szó (Apocalypto, Trója, Heat, Ronin, ilyenek).

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A jég hátán

 

A konditerem vécéjében kezdődött. A szomszédos piszoárnál megállt az egyik személyi edző, s a sliccén matatva jelentőségteljesen rám pillantott.

– Odakinn elszabadult a pokol – jelentette be azon a hangján, amelyről rögtön tudtam, hogy az ’elmondom, mint férfi a férfinak’típusú beszélgetéseken kívül csupán az ehhez hasonlóan súlyos helyzetekben szedi elő. Miközben én leráztam-eltettem, visszanéztem rá, de nagyon értetlen arcot vághattam, mert fejével – nem lévén szabad keze – a külvilágot jelentő fal felé intett.

– Az idő, ember! –Azaz ahogy ő fogalmazott, the weather, man, és pont annyi volt ebben a mondatban a tudatlanságomnak szóló megvetésből, hogy elvegye a kedvem a további kérdezősködéstől.

– Micsoda időnk van! – Mondta a recepciós lány is, mikor elköszöntem tőle, s már a liftnél járhattam, mikor utánam kiáltott:

– Sok szerencsét!

 

Kissé félve érkeztem meg a kijárathoz. Ilyen előzményeket követően az se lepett volna meg, ha az ajtó előtt maga Bruce Willis ragad karon, s rögtön futni is kezdünk egy felszállásra kész helikopter felé, de persze nem történt semmi, talán azt leszámítva, hogy odakinn – havazott. Nagy ügy, gondoltam én (kissé gúnyosan), s fogalmam se volt róla, hogy mennyire nincs igazam.

 

Ugyanis lehullott kereken kettő centi hó. Aztán kissé megolvadt, estére pedig megfagyott. Amilyen tudatlan vagyok, még ekkor is úgy éreztem, hogy a környezetemben mindenki teljesen ok nélkül viselkedik úgy, mintha valami katasztrófafilmben szerepelne. Egyik éjszakás kolléga – mondták a többiek – nem tudott hazamenni. Mikor délután a főnököt kerestem, az a hír fogadott, hogy elment pizsamát venni. Minek? – Kérdeztem én, mire kissé sajnálkozva néztek rám, majd felvilágosítottak: benn fog aludni a cégnél. Este az egyik recepciós lány szomorúan közölte, hogy mivel a busztársaság a járatok nagy részét határozatlan időre felfüggesztette, ő is marad.

– De hát miért nem sózzák le az utakat? – Csodálkoztam. Nincs só, így a többiek, bár már rendeltek Norvégiából. Csakhogy az a baj, a britek is, és még nem lehet tudni, a norvégok kinek szállítanak előbb. És lassanként kiderült, hogy itt nem kötelező a téli gumi (nem is nagyon ismerik), annyira nem volt eddig fagy, hogy a lefolyócsövek kívül, a ház oldalán futnak, s nem belecsatlakoznak a csatornába, hanem megszűnnek kb. húsz centivel fölötte, a víz pedig szabadon folyik bele a fémrostéllyal fedett nyílásba, hacsak meg nem fagy. Ezúttal azonban megfagyott. És vele együtt az élet is kicsit. Olyannyira, hogy tanítási szünetet rendeltek el. Mindezt két centi hó miatt.

Mikor este hazafelé indultam – villamossal közlekedem, s azt mintha direkt nem érintette volna ez az egész, hogy számomra továbbra se legyen jelentősége a dolognak –, valaki azt kérdezte tőlem:

– Nálatok is szokott előfordulni ilyesmi?

– Gyakran – feleltem, aztán kacsintva közelebb intettem az illetőt.

– Mi csak úgy nevezzük: tél – súgtam neki.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Létközben

 

2009. december 31-e van, éjszaka, Greenwich Mean Time szerint fél tizenkettő. Hazafelé tartok. Hirtelen esni kezd a hó – erről később bővebben –, én pedig azon gondolkodom, hogy otthon-otthon – Erdélyben – már másfél órája megvolt a boldogújév s az egymás nyakába borulásos puszi-puszi,. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenki mindenkivel. A mindenki alatt ezúttal csak a nőket értem;  én még ahhoz az iskolához tartozom, ahol férfi a férfival maximum kezet fog, de nem ölelkezik. Mi több, veszem fel az előbbi fonalat, megvolt már a magyar szilveszter is, a himnuszos. Már nem emlékszem, az előbbi kettő közül melyik szerint mentünk ki gyermekkoromban nagyapáméknál a templom elé, ahová majdnem az egész falu összegyűlt; mi, kölykök lövöldöztünk minden eszközzel, ami a kezünkbe került (például a mínium- és bronzpor keverékéből készült, szikrakővel – nem tudom a pontosabb megnevezését, tán kova, mindenesetre mi a földről szedtük össze – ellátott, majd nájlondarabba csavart és szigetelőszalaggal körültekert bombával is, ami többnyire tenyérnyi fekete foltot hagyott a házak falán vagy a templom az évben meszelt kerítésén), a felnőttek beszélgetve vártak, aztán megkondult a harang, csend lett, majd együtt elénekeltük a székely himnuszt, s úgy emlékszem, előtte még a magyart is, végül pedig az „Erős vár a mi Istenünk” zárta a sort, lévén a falubeliek javarészt evangélikus vallásúak. Azóta se értem, hogy az akkori hatalom miért hunyt szemet e fölött a nem is annyira magyarkodó, inkább évente egyszer a hovatartozást közösen és nyilvánosan kifejező éneklés fölött, hiszen laktak a faluban románok is, sőt a román rész, a Csokrák éppen a magyar templomnál kezdődött, s bizonyára akadt, akit ez zavart annyira, hogy jelentette a hatóságoknak az esetet. Jó lenne tudni azt is, ha nem, de szinte kizárt, hogy annyi éven át egy ilyen méretű. előre kiszámítható megmozdulás rejtve maradhatott volna az illetékes szervek előtt. Az a diktatúra, amely jóval kisebb vétségek miatt  zaklatott embereket  (apám például hónapokon át írt nyilatkozatokat azt követően, hogy magyarországi kamionsofőrökkel ittas állapotban zárás után ordítva énekeltek a Sugás vendéglőben), úgy döntött, hogy a két év határán egy percre félrenéz. Ma már szabadon lehetne, de nem tudom, van-e még, aki énekeljen.

Mindeközben az én jelenemben havazik. Kissé úgy, mintha esőnek készült volna, sűrű, nagy szemű zápornak, amelyet valahol folyamatában ért el s alakított át a hideg, és most mintegy bosszúból csak azért is esőként zuhog. A földön sem úgy terül szét, olyan simán, ahogyan a pelyhes hó szokott, sokkal inkább durva, szemcsés réteggel borít be mindent. Viszont fehér. Egyenletességét nem töri meg lábnyom. A szűz hó mint az újrakezdés metaforája, gondolom, ezen gázolok. Szilveszterek között, idő- és útközben,  félúton hazafelé.

 

A sarok mögött, túl a hóesésen már az új év settenkedik.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Lecke

 

Október utolsó hetében (munkából kifolyólag) megismerkedtem két japán nővel. Vékonyak voltak, hozzám képest kicsik is, s bár eléggé kortalan arcuk volt, a fiatalabbat harmincöt-negyven, az idősebbet ötven év körülinek tippeltem. Nem voltak szépek; mindketten ahhoz a jellegtelen távol-keleti (vagy inkább japán) típushoz tartoztak, amelyen valahogy sután idegennek hat a nyugatias frizura s bőnek a derékban kissé zsákszerűen összehúzott farmer. Beszélgettünk is – többnyire úgy, ahogy folyton hajlongó japánokkal lehet. Ők kérdeztek valamit, én válaszoltam, ők hosszasan köszönték utána, aztán újra kérdeztek valamit. Mígnem valahogy szóba került a japán konyha, amit – az az igazság – elég felületesen ismerek, azonban bizonyos ételeiket gyakran eszem. Ezen meglepődtek kissé. Később egy gyenge pillanatomban azt is megemlítettem, hogy rendszeresen foglalkozom japán kardvívással.

– Ooo – mondták s meghajoltak –, akkor te bizonyára nagyon erős vagy!

És ezt követően bárhol találkoztunk, megálltak, felém fordultak és olyan komoly, tiszteletteljes hajlongással üdvözöltek, hogy minden újabb alkalommal egyre nagyobb szélhámosnak éreztem magam.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Ó, Afrika!

III.

 

Csöbörből vödörbe,

avagy

Történet (fehérneművel és identitással) egy fekete énekesről

 

 

Fekete Pákót – gondolom, a hozzá hasonló botrányhősökkel vagy médiasztárokkal így lehet az emberek többsége – én nem is annyira énekesként, hanem mindenféle show-műsorok szereplőjeként ismertem. Ugyan hallottam egy-két bejátszásban, amint dalolva követelte a didit, de ez mind eltörpült amellett, hogy legalább hét különböző alkalommal sikerült kamerák előtt átverni szerencsétlent, s mikor már szinte megsajnáltam volna, meghívták valami olyan helyre is, ahol engedték kibontakozni, nekem pedig rá kellett jönnöm, mégis jobb volt, mikor egyszerűen csak kitoltak vele. Mindenesetre Pákó azért komoly eredményeket is elért: egyszer sikerült kiüldöznie egy stúdióból Havas Henriket – szerintem ma sincs egységes álláspont arra vonatkozólag, hogy ez rontott vagy javított az adott műsor színvonalán –, illetve bekerült a Győzike-showba is. Ezt az utóbbi eseményt bátran nevezhetjük médiatörténeti pillanatnak: két ilyen formátumú embert, ráadásul úgy, hogy találkozásukhoz egy disznóhizlalda szolgáltassa a helyszínt, még a magyar kereskedelmi televíziózásnak se mindennap sikerül összehoznia. Ekkor hangzott el az a kijelentés – huje kocsog –, amelyről bízvást elmondhatjuk: azóta bekerült leggyakrabban idézgetett szállóigéink sorába. Egy szó mint száz: Pákót elfogadtam annak, ami: a magyar sztárvilág szín-, pontosabban sötét foltjának, s ez utóbbi minősítést nem kizárólag a bőrszíne miatt tartottam indokoltnak vele kapcsolatban.

Mígnem valaki egy népszerű videómegosztó oldalon megmutatta nekem azt a felvételt, amelyen afrikai barátunk éppen a Kombiné című számot énekli. Először a mozgásának köszönhetően kerültem igen jó hangulatba, ugyanis szerintem ilyet csak úgy sajátíthat el az ember, ha gyerek- vagy fiatalkorában elkapja egy irhakímélő oroszláncsapda, s még mielőtt az apja átvágná magát a bozóton, hogy kiszabadítsa, néhány ezernyi tréfás kedvű termesz is felfedezi. Más feltehetően beérte volna ennyivel, de ennek a jóembernek még ez sem volt elég: sikerült úgy megtanulnia a szóban forgó 3+2 dal különben igen tartalmas szövegét, hogy az ő előadásában a közismert, bár mostanában kevésbé divatos női intim ruhadarab neve valahogy kodinévá alakult át. Be kell vallanom, az összhatás annyira erős volt, hogy percekig könnyezve röhögtem, ezáltal mintegy beismerve, hogy igenis szüksége van a magyar kultúrának a Győzikékre s a Fekete Pákókra.

A történet azonban itt még nem ér véget. Egy alkalommal, mikor Amszterdam nagy népszerűségnek örvendő kirakatos utcáit róttuk – a haverok a kurvák miatt mentek oda, engem tényleg érdekel a németalföldi festészet – utánunk szólt egy fekete lány, s én egyszerre megértettem a kodinét, Pákót s úgy mindent, ami ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos. A csaj csupán a tarifáját hozta tudomásunkra – szaki-faki fifti –, ebből azonban számomra egyértelműen kiderült, hogy színes egyéniséggel megáldott énekesünkhöz hasonlóan ő is képtelen kiejteni az -ng, -mb hangkombinációkat. És egy pillanatra átéreztem azon fekete törzsek tragédiáját, akiknek olyan államokban – például Zimbabwe, Kongó, stb. – kell leélniük egész életüket, amelyek nevét ki se tudják mondani. Szinte magam előtt láttam Pákót (aki akkoriban még feltehetően valami Mwbanga Lugambe jellegű névre hallgathatott), amint az afrikai alkonyatban dárdájára támaszkodva figyeli apja – vékony, kissé pókhasú sziluett – társaságában e napszak jellegzetes hangjait, miközben a távolba mered. A lenyugvó nap vérvörösre festi a láthatárt, ezen égi lángolás hátterére feketén rajzolódnak ki egy majomkenyérfa körvonalai, és valahol félúton hőseink s a fa között maszáj harcosok kocognak némán ismeretlen céljuk felé.

 

–  Apám – mondja Pákó a hutuk vagy a mendék, a tutszik vagy az ibók nyelvén – elmegyek innen. Új hazát választok magamnak.

 

Az öregben régi keserűségek, vágyak, lemondások emléke támad fel hirtelen, s fia vállára téve a kezét azt gondolja, menj csak, legalább neked legyen emberhez méltó életed, legalább te lakj olyan helyen, aminek a nevét ki tudod mondani, de mikor végül rászánja magát, hogy megszólaljon, csupáncsak ennyit kérdez:

 

– Hogy hívják azt az országot, ahová költözöl?

 

–  Magyaooszáá – feleli Pákó.

 

 

Jókedvvel, bőséggel.

 

 

Ui.

Megjelent verziója itt olvasható.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Filmet nézek

 

 

Helyszín: Shanghai, kevéssel a második világháború előtt.

 

Jóasszony orosz arisztokrat, kiebrudalva a szovjet Oroszországból. Kurválkodik-forma,  kell kenyér a családnak.

 

Jóember vak, egykori amerikai diplomat.

 

Jóember nyit egy lokált. Jóasszonyt felveszi afféle háziasszonynak. Vagy inkább a ház asszonyának. Mosolyg, táncol, mutat. Méghozzá jól teszi.

 

Közbejön japáni úriember, aki mindezen apró   finomságoknak szintén értő szemlélője. Fiennessel (ő a mi emberünk) már történt csevej részéről a bárnyitás előtt. Férfiak. Értik egymást. Azonban ezúttal Fiennes azt mondja néki: barátom, egy dolog hiányzik e helyből.

 

Mert asszony, aki szép - némi  tragisch felhanggal -, van benne kis romlottság, de stíl is, még csak akad, s rendjén is van ez így.

 

De van valami, ami nincs. Politikai feszültség, az nincsen itt. Pedig lenne rá igény. A Casablanca óta még mi, nézők is tudjuk ezt.

 

A japáni persze érti a célzást. Javasolja, hogy óvatosan kommunista politikusok törzshelyévé kéne tenni a lokált. Ha ez megtörtént, be lehetne szoktatni az ellentábort is. Kínai katonákat . Néhány japán tengerészt. Azt mondja, befolyás, az van neki.

 

Mindez valóra vál.

 

A japániról azonban, aki meglehetősen rendezett, elegáns jelenség, azt suttogják: ahova ő a lábát beteszi, ott hamarosan megjelenik a japán birodalmi hadsereg. Mikor erre sor kerül, Fiennes üres lokáljában úriemberekhez méltóan válnak el, hogy kövessék most már különváló útjaikat. Richardson (ő a jóasszony) közben arisztokrat családját hajkurássza, kik korábban meggyőzték, jobb, ha ők nélküle menekülnek, hogy a lánya ne kurvának nőjön fel, mint szerető édesanyja, de végül Fiennes, aki a japáni  tanácsára megy utánuk, egyaránt megtalálja – vak szerencse –  a nőt s a kislányt, de szeme világát persze nem.

 

Utolsó kép: fejét a Fiennes vállára hajtó Rrichardson megfogja a férfi kezét, s ugyan boldognak látszik, de azért ott van a mosolyában az az ecsetvonásnyi tragisch árnyalat.

 

S mindehhez az egész filmen át kissé fáyolos alt hangon beszél .

 

Nekem bejön.

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pólófeliratok kedvenc kirakatomból

 

 

Igyál érzéssel. Ki ne lötyögtesd!

*

Míg te ezt betűz

geted, én a

melleidet

bámulom.

*

Mártsatok csokoládéba s dobjatok a leszbikusok közé.

A sorstól egy isten testét kaptam ajándékba. A Buddháét…

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Esték, nevezetlenül

 

 

    Olvasom, hogy meghalt Cseh Tamás, s kicsit összeszorul a gyomrom. Nem vagyok az a típus, aki minden híresség halálakor el akarná mondani a véleményét, s azt se szeretem, ha emberek ilyenkor hirtelen egy vagy két találkozásra hivatkozva a keresztnevén kezdik emlegetni az illetőt. Nekem Cseh Tamás találkozással vagy anélkül is Cseh Tamás marad, s nem lesz belőle Tamás, a haverom. Ha másnak igen, hát lelke rajta. Ugyanakkor az ember annyiszor ismert saját érzéseire vagy félelmeire egy-egy dalában, hogy mintha halála is saját múlandóságunk szomorúságával szembesítene bennünket. Akárcsak ez a fájdalmasan aktuálissá vált dala.

 

    Valami szebbet szeretnék mondani, de csak ennyit tudok: nyugodjék békében.

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Orbán Balázs, a kemény rock s József (Attila) esete a Krisztus-követőkkel

 

 

    A szejkei rockmarathonon az egyik sátorra ez volt kiírva: Meghallgat-lak. Naponta elmentem mellette, s bár sose néztem be (pedig nyitott volt), a fantáziámat nem hagyta nyugodni a dolog. Biztos valami pszichológus-hallgatók vagy leendő szociális munkások tevékenykednek odabenn s nyújtanak vigaszt józanodó keményzene-kedvelőknek, gondoltam, s mivel vizuális alkat vagyok, szinte látni véltem, amint egy érdekes arcú kiscsaj egy marcona rocker (székelyül: rockkos) fejét simogatja, miközben az könnyektől elcsukló hangon egyre csak a következőket ismételgeti: az a ge*i rock, az (Sacika gyűjtése, a fa*om beszél magától ilyen ocsmányul), a háttérben pedig kolléganői gondoskodása mellett olyan páciensek ébredeznek súlyos alkoholmérgezésükből vagy a túladagolásból, akik már gyakorlatilag az alagút túlsó végén is látták a fényt. Egy brassói vörös hajú lány ugyan kissé rosszindulatúan kijelentette, hogy szerinte az egészet olyan emberek miatt csinálták, akiknek nincs barátjuk, de eszemben se jutott elfogadni egy ilyen durván egyszerűsítő magyarázatot.

    Közben persze esténként bőgött a metál. fogyott a sör és az egyéb cseppfolyós tudatmódosítók, a Pokolgép Ítélet helyett című számánál égre mutató kezekkel állt az esőben a színpad előtt a sok hajas, s bár a bőrnadrág nem kopott el, Rudán Joe-t véve alapul kétség se férhetett hozzá, hogy tényleg meghíznak a rockerek. A koncertek végén, mikor a tömeg már levonult a domboldalról, biztonságiak kezdték összeszedni a sebesülten fetrengő rock-katonákat; elnéztem ilyenkor, ahogy e névtelen hősök tántorogva próbálnak talpon maradni, csúszkálás közben ide-oda lendül a hajuk, míg aztán végül újra odaverik magukat a sárba, s közben azon járt az eszem, de jó, hogy nekem már nem kell ennyit innom, s hogy így van ez rendjén, rúgjanak csak be a fiatalok, most nekik ez a dolguk.

 

                                           

A rock katonái egyre többen lesznek,

de azért nekik is vannak veszteségeik.

 

   Egyik ilyen estén történt, hogy megállt az asztalunk mellett egy pofa, s miközben mi beszélgettünk, röhögtünk vagy mittudomén, ő valakinek elmesélt egy szabályszerű cévét. Nem viccelek: arra figyeltem fel, hogy azt mondja egy hang a közelemben: születtem hetvennégyben, s így ment ez egészen addig, míg az illető – saját bevallása szerint – néhány nappal ezelőtt motorra ült Pesten, s Szejkefürdőig meg se állt. Amúgy származásilag háromszéki volt és letagadhatatlanul rockkos, bőrdzsekijéhez pedig kicsiny, amolyan ördögi  kecskeszakállt viselt. Másnap, ezúttal már józanon, eléggé meglepődött, mikor kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, s miután visszameséltem egy-két előző esti történetét, muszáj volt elhinnie, hogy gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Innentől fogva magammal hurcoltam mindenhová, s nagyon röhögtünk, mikor egy épp csak megismert dundi szőkének a talajhő hasznosításának előnyeit kezdte ecsetelni. Ezt követően persze lassanként a kocsmában tartózkodó összes nőnek bemutattam, s ha szegény már állt volna fel amiatt, hogy szerinte nem láttak bennünket szívesen, erőszakosan visszanyomtam s egy-két mondattal újra lendületbe hoztam a társalgást. Aztán egy idő után ebbe is beleuntam, s mivel én se a reggeli tea hatása alatt voltam, úgy döntöttem, bemegyek a Meghallgat-lak sátorba s elmondom nekik, hogy meghasonlottam a rockkal, semmi értelme az életemnek, segítsenek. Így is tettem, s természetesen vittem magammal előző este megismert gyermekkori haveromat is.

    A sátorban többen voltak, s alighogy bementünk, odakinn eleredt az eső. Leültettek bennünket, de a panaszkodásból semmi se lett, odabenn ugyanis nem pszichológusok ültek, hanem hitgyülekezetesek, akik egyből Jézussal s a bűnnel támadtak. A haver felvette a harcot s visszakérdezett, én elkértem a gitárjukat s csöndesen játszani kezdtem. Bűn például a nőzés s az ivás, magyarázták a havernak, de persze én se úsztam meg, beszélgetnem kellett a jelenlevőkkel, s úgy jártam, mint a hősök abban a bizonyos Tarantino-filmben, amelyikben mindenkiről kiderül, hogy vámpír: bárkire néztem megértést keresve egy-egy okosabb kijelentésem után, az illető rögtön fújni kezdte a Bibliát. Lassan viszont ők is a hatásom alá kerültek, az eső is elállt, én pedig úgy döntöttem, hogy mégsem pengetem nekik tovább a Nothing Else Matters-t – mintegy megszentségtelenítve a helyet, ahol leküzdeni igyekezve a háttérben dübörgő metált ezek a jóemberek mindeddig csak keresztény rockot énekeltek -, s gondolván, hogy a költészet azért a Krisztus útját választóknak is csak költészet marad, eljátszottam-énekeltem nekik a Tudod, hogy nincs bocsánat Kaláka-féle megzenésítését. Még a közepénél se tartottam a dalnak, mikor rádöbbentem, hogy ezeknek ez nem fog tetszeni. A bűn még nem lesz könnyebb, légy, ami lennél, a fű kinő utánad – ilyeneket mondtam, s láttam, hogy körülöttem lassan megfagy a levegő. Becsületükre legyen mondva, nem szakítottak félbe, azonban mikor befejeztem, jelezték, hogy ugyan nem akarnak kidobni, de másokat is meg szeretnének hallgatni. Gyakorlatilag a tíz méternél közelebb levő mászófalig se értünk el, s már szedték is szét a sátrukat. Kibírták Deák Billt, a Pokolgépet, az Ossziánt s még ki tudja, hány Depresszió, Földrengés vagy hasonló nevű zenekart, de József Attila feladta nekik a leckét.

- Pedig tegnap reggel ők is énekeltek - mondta a falat működtető egyik alpinista gyerek, miután elmeséltük neki a történteket. -, Esküszöm, az egyik kiscsaj úgy ringatózott, hogy még gondoltam is: nem tudom, mit szíhatnak ezek a hippik, de kurva jó anyag lehet.

    Körülbelül ekkor fordult ki a kapun a kisbusz a térítő kommandóval, melynek tagjai úgy érezték, hogy e domboldalon, ahol oly békésen megfért egymás mellett Orbán Balázs, a kemény rock s József Attila, nekik már nincs helyük.

    Annak ellenére, hogy a sátrukra kitett felirat üzenetével ellentétben végül nekünk kellett őket meghallgatnunk.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Székely genetikon

 

    Egy havernak mondták egyszer: a székely olyan, mint a pitbull, el vannak cseszve a génjei. Nem tudok azonosulni ezzel a nézettel, még akkor sem, ha sokak szerint régebben – főleg ha ittam – gyakran hangoztattam, hogy a székely DNS-molekula vitézkötés alakú.

    Egy ismerősöm – egyébként jónevű matematikus – állítólag napokig gondolkodott azon, milyen nemzettel kellene keresztezni a székelyt, hogy kevesebbet igyék. Az oroszokat eleve kizárta a versenyből, pedig saját tudománya is ismer olyan műveletet, amelynek eredményeképpen két negatívból lesz egy pozitív. Tény viszont, hogy a szeszelési együtthatók pontos kiszámítása nélkül igen nagy  a veszélye annak, hogy a Székely upgrade vagy szuperszékely helyett esetleg a tökéletes alkoholistát sikerül létrehozni.

    Ez az egész nemesítés-dolog különben is hülyeség. A székelyeket nem lehet keresztezni – legalábbis földi fajokkal semmiképp. Ők – mi – egy másik galaxisból jöttünk.

    De lovon.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nájsztumítjú

 

   Budapesti romkocsmában ülünk, s mi mást is tehetnénk egy ilyen helyen – iszunk.  Meghívónk amerikai, van a társaságban még egy-két kelet-európai, legtöbben azonban magyarok vagyunk. Beszélget mindenki mindenkivel – hogy senkit ne zárjunk ki, természetesen angolul. Egy idő után az asztal végénél megáll egy lány. Először csak a szélen ülőket szólítja meg, aztán egyre többen elegyednek szóba vele. Nem meglepő: a tartása, a hanghordozása, a pillantása mind-mind egyértelműen jelzi:  ez a nő nem egyedül akar elmenni innen. Nem tudom, miről lehet szó, csak azt látom, hogy egy kétujjnyi széles, tizenöt-húsz centis fekete csipkeszalag van a kezében. Előbb kissé felhúzza az amúgy sem túl hosszú szoknyáját, s olyanformán feszíti ki keresztbe a combján, mintha harisnya lenne. Kurva, mondja. Aztán a nyakára kerül a szalag, kényes fintor következik, majd a magyarázat: úrilány. A figurák hitelesek. Nevetünk. Ő is velünk, s mivel most már mindenki rá figyel, megragadja az alkalmat, hogy megismerkedjen a társasággal. Mond egy nevet, mire válaszul elhangzik egy András, egy Ádám, s amint sorra bemutatkoznak az emberek, a csaj olyan képet vág, hogy egyszerűen nem lehet nevetés nélkül kibírni. Körülbelül a hatodik ember után hangot is ad csalódottságának:

- Te már ne is mondj semmit. Én hülye, itt strapálom magam, s biztos te is magyar vagy.

Mindezt természetesen az amerikainak mondja, aki bocsánatkérő mosollyal csak annyit válaszol neki:

- Sorry, I don’t speak Hungarian.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az igazmondó székely legény esete Gyurcsány Ferenccel

 

 

   Augusztus 22-én Magyarország miniszterelnöke családi nyaralásuk kapcsán a következőket jegyezte fel internetes naplójába: „Hát így teltek a napok, melyeket aztán megtoldottunk egy kétnapos dublini tartózkodással. Sok-sok sétával, múzeumlátogatással, a híres Temple negyed, a Temple Bar meglátogatásával, de jutott idő, hogy bekukkantsuk a Trinity College-ba is. Találkoztunk magyarokkal, nem kevéssel, kirándulókkal, kint dolgozó fiatalokkal. Kedvesek, nyitottak, helyesek voltak, örültek, hogy összefutottunk.”

   A dublini hotelben, ahol megszálltak, meglehetősen sok ismerősöm dolgozik. Mi több, egyikük épp a recepciós pult mögött ült, mikor a család kijelentkezett. Kora reggel volt, s bár a szobákat a felesége nevére vették ki, maga a nagy ember ment le rendezni a számlát.

– Gud móning – köszönt az álmos kollégának, s akcentusán feltehetően érezni lehetett azon magyarországi nyelvtanárok hatását, akik a work szót vörknek, a think-et szinknek ejtik –, áj’d lájk tu csek áut.

De az sem kizárt (bár eléggé valószínűtlen), hogy anyanyelvű beszélőket megszégyenítő kiejtéssel szólalt meg angolul.

–  Mondhatja magyarul is – felelte erre az ismerős.

– Ön is magyar? – Kérdezte Gyurcsány Ferenc, s innentől kezdve zavarossá válik a történet. Erdélyiek ma már úgy tudják, hogy a recepciós azt válaszolta:

– Nem, én december ötödike óta csak székely vagyok.

Anyaországiak azt állítják, hogy a miniszterelnök még a következőket is hozzáfűzte a korábbi kérdéshez:

– Nagyon sok magyar van itt Írországban .

– Miattad vagyunk itt ennyien, bazeg! – Felelte szerintük a kolléga, s abban már mindkét tábor megegyezik, hogy a csattanós válaszra Gyurcsány Ferenc egy szót nem szólt, csak kezeit tördelve, lehajtott fejjel álldogált a dublini szálloda halljában, akár egy gyerek, akit éppen rajtakaptak valami csínytevésen, s most rettenetesen szégyelli magát. Állítólag biztonsági kamerák rögzítették jelenetet – igaz ugyan, hogy hang nélkül – az örökkévalóság számára.

   Elképzelhető azonban egy harmadik verzió is, amely szerint mindössze annyi történt, hogy egy hitelkártyáról a megfelelő elektronikus eszköz segítségével levonásra került az az összeg, amellyel a nagy ember a szállodának tartozott, a két szereplő közötti párbeszéd pedig nem terjedt tovább egy-egy köszönésnél, illetve köszönömnél. Megmondom őszintén, magam sem tudom, kinek kellene hinnem. Persze megkérdezhetném a szóban forgó ismerőst, hogyan is zajlott le a nevezetes találkozás, de nem fogom. Ki vagyok én, hogy elpusztítsak egy születőfélben levő népmesét?

 

Megjelent verzió: http://umsz.manna.ro/velemeny/valtozatok_nepmesere__2008_12_17.html

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Unplugged

 

    Néhány napja önhibámból, de szerencsére árulkodó nyomok nélkül tönkrement az új laptopom. Első elkeseredésem enyhültével előkerestem a garanciapapírját, aztán meg akartam nézni a neten, nyitva van-e hétvégén az az áruház, ahol vettem. Miután rádöbbentem, hogy gép nélkül ez aligha fog menni, gondoltam, rászánok egy délelőttöt, odamegyek, s majd a helyszínen meglátom, mi van. Csak azt kellett volna megtudnom, melyik busz jár arrafelé – de természetesen az ilyesmit is mindig az internet segítségével szoktam kideríteni. Mint ahogy többnyire a címeket is ott nézem meg, s ha nem ismerem a környéket, valamelyik térképes program (általában a Google Maps) segítségével tervezem meg az útvonalat. Olyannyira, hogy rá kellett döbbennem, fogalmam sincs, milyen más forrásból szerezhetném be mindezeket az információkat. Egy olyan országban, ahol az utcán járkáló emberi adathordozók szoftverállománya meglehetősen korlátozott, adatbázisuk pedig egyenesen szűknek mondható, kérdezősködéssel nem sokra megy az ember.

     A kábel, amin át internethez jutok, a földön hevert. Szó szerint a lábaim előtt. Mindazon információk letéteményeseként, amelyekre oly nagy szükségem lett volna. A kapcsolat mégsem jöhetett létre: nem volt vevőkészülékem.
 

    Ültem a szobámban, bámultam a csatlakozót, s kezdtem egyre elveszettebbnek érezni magam.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Húzd rá, cigány!

 

I.

     Hallgatok én igen sokféle zenét, kivéve talán magyar nótákat, ez utóbbi műfajjal mégis igen szorosnak mondható kapcsolatban állok. Kölyökkoromban idősebb emberektől hallottam őket egy-egy italozós házi mulatozás alkalmából – akkor tetszettek. Később – mielőtt a Hárompluszkettő-féle lakodalmas kombinézás ki nem szorította – néha magnószalagról, akkor viszont nem: ami elfuserált operaénekest a Föld a hátán hordott, mind nótát dallott, s nem jól. Ebből az eresztésből akkoriban a marosvásárhelyi rádió kívánságműsora naponta mutatott be egy szűkebb szeletet; utáltuk is emiatt a környékünkön lakó összes félsüket nyugdíjast (mindegyik azt bőgette). Kamaszként ugyan nem lettem egyetlen zenei irányzat kizárólagos rajongója sem (talán a rockerek, metálosok, hobósok, diszkósok kategóriák futottak akkoriban), de a nótavilágtól nagyon elhatárolódtam, akárcsak az általános iskolai születésnapi zsúrok nagy kedvencétől, a Neotontól. Később viszont, mikor kifulladt egy-egy házibuli, először poénból, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel elénekeltük a Maros menti fenyveserdő aljában-t vagy az Akácos utat. Egyszer – úgy tizenegyedikes lehettem – elkeveredtem egy alkotótáborba, ahol népzenészek is voltak, és ahol esténként a férfiak kiültek a kocsma elé borozni. Először csak egy hegedű került elő, később egyre több hangszer, s bár fontos volt a tiszta forrás, azért a repertoárba becsúszott időnként egy-két nóta is. Ilyenkorra már többnyire besötétedett, a kocsma tulajdonosa pedig meggyújtotta az udvaron a tüzet, aztán fehér kötényét le se vetve odajött az asztalhoz, s bele-beleénekelt a közösbe, ahol éppen ismerte a szöveget. A tűz, a bor és a hegedű együttesen igencsak megteremtették a hangulatot; emlékszem, akkor két dolog jutott eszembe: egyrészt a Móricz-féle Úri muri, illetve az, hogy az embert valahogy a vérében hordozott magyarságában szólítja meg ez az egész (konkrétan akkor így fogalmazódott meg bennem: megmozdul az emberben a vér), pedig akkoriban még a táncház-mozgalomra is enyhe megvetéssel tekintettem.

     Később – már felnőttként – rákaptunk a cigányozásra (ezt nem tudom és nem is akarom pc-ül mondani). Hatalmas varázsa volt, ahogy az ember odaintette a prímást az asztalhoz, elhúzatta a maga vagy nőismerőse kedvenc nótáját (utóbbinak általában nem volt, de mindig lehetett találni alkalomhoz illőt), a végén pedig fizetett egy kört/üveg bort a zenekarnak, esetleg belefűzött a prímás vonójába egy-egy közepes vagy egyenesen nagy címletű bankjegyet.

     És ha nagy ritkán elkeveredtem egy-egy lakodalomba, ott is igen szerettem reggel felé az énekelgetést. Legutóbb a húgoméban, ahol öcsémmel, egy magyarországi ismerőssel és apám egyik barátjával fújtuk. Nem is az a jó szó rá, hogy lelkesen: nótát nem lelkesen énekel az ember. Inkább belefeledkezve. Hazáról (meglévőről vagy elveszettről), szeretőről (többnyire hűtlenről), borról. Közben pedig kialakult valamiféle közösségi érzés. Nehéz megfogni a lényegét, hisz nem nyilvánult meg kézfogásokban, nem fogadtattunk be semmilyen szerveződésbe vagy korcsoportba, s a féltéglás magyarkodáshoz sem volt sok köze. Gondolom, mindenki csak énekelt, s közben átérezte azokat a bajait, amelyeket ilyenkor át szokott érezni az ember.

     Azonban a többiek arcán láttam: nekik is – ugyanúgy, mint nekem – igencsak jólesett.

 

II.

     A különféle székelyes szövegek ellen azonban sok kifogásom van. Az alábbiakban ezekből villantanék fel néhányat.

     „Szomorú a székely sorsa messze idegenben” – minek ment oda? Vagy ha már odament, s megtapasztalta a szomorú sorsot, hát menjen haza. Na de így sajnáltatni magát?!

     „Hol vagytok, székelyek? Erdélyt bíztam rátok.” – Ettől a sortól mindig mérges lettem. Mi az, hogy hol vagytok, székelyek? Ott vannak azok, ahol mindig is lenni szoktak. Ahol teremnek. Székelyföldön (jó, a fiatalabbja Kolozsváron, egyetemen, vagy Amerikában, vendégmunkán). Inkább azt kellene megkérdezni, hogy a beszélő, a dalbéli én hol van, ha ez nem tűnik fel neki? És különben is, mi ez a bűnbakkeresés? Az övé volt Erdély, hogy a székelyekre bízta? Vigyázott volna rá ő maga. Mert könnyű utólag másra hárítani a felelősséget, ugye.

     És végül a Székely Himnusz: „maroknyi székely porlik, mint a szikla” – ennél kevésbé jellemző sort elképzelni nem tudok. Adva van, ugye, a székely. Aki ha iszik (szokott, me’ szereti), mint tudjuk, bolond. Nem is kicsit. Verekszik, bicskázik, vagy ha éppen egyiket sem cselekedné, annyit legalább ordít, hogy fogjatok le, me’ megölöm. Ilyen egyénileg. Ha egy maroknyi van belőle, még ilyenebb. Ennek ellenére még soha senki nem kérdezte meg: mitö? Porlikö? Melyik mondta, me’ most eresztem el a vérit! Pedig lehet, hogy kellene.

 

Ui.
Egy időben nagyon kacérkodtam egy ’Nem Porló Maroknyi Székely’ nevű szervezet megalapításának gondolatával, de mivel a helytálláson kívül egyéb tevékenységet nem tudtam kiagyalni, nem lett semmi a dologból.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Cui bono?

 

     Mostanában a munkahelyemen egyre rosszabbul alakultak a dolgaim. Összekaptam a másik részleg vezetőjével, s mintha ez nem lett volna elég, valaki szólt, hogy állítólag a hátam mögött távolabbi kollégáim meglehetősen érdekes dolgokat terjesztenek rólam. Azaz hallottam én nagyon sok mindent, amin elgondolkodtam, és első körben még arra is megpróbáltam rájönni, vajon hol és mivel szúrhattam el épp ennyire. Közben viszont kezdett feltűnni, hogy az utóbbi időben mintha valahogy egyedül én kapnám a nehezebb műszakokat – két hétből az összeset, egészen konkrétan –, s bár korábban mindig sikerült úgy megoldanunk, hogy körülbelül egyforma legyen a terhelés, ezúttal senki nem akart cserélni velem. Legalább a másik részleg megnyugodott – azon az áron, hogy a munkájuk egy részét ránk sózták. És amint egyre több lett a dolgom, végre nekem is leesett a tantusz, hogy információim jelentős része ugyanattól a személytől származik. Mivel eddig fel sem merült bennem, hogy esetleg ő nem mond igazat, ezek alapján igyekeztem megoldani vagy kikerülni a különféle konfliktusokat. Eközben pedig az illető élete lényegesen könnyebb, az enyém pedig jóval nehezebb lett. Mindez persze az összetartás jegyében alakult így.

     És újfent rá kellett jönnöm, hogy én bizonyos helyzetekben szinte gyermeteg módon ostoba tudok lenni. Hallgatom, hogy emberek beszélnek hozzám, és arra figyelek, amit mondanak. Pedig épp csak a szemem nem szúrja ki, hogy egészen másra megy ki a játék. Ebben az esetben arra, hogy valakinek az én káromra legyen jobb.

     Pedig tudom eleget: ilyen egyszerű sémák alapján működünk. Csak az nem fér a fejembe, hogyan sikerül az ilyesmin minden egyes alkalommal újra meglepődnöm.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Törvényszegők éjszakája

 

     Valamelyik délután két haverom autóval értem jött, hogy elvigyenek az egyiküknél rendezett laza esti iszogatásra (fáradt voltam, gyalog feltehetően nem mentem volna oda). Már beszálláskor nagyon vezethetnékem támadt, nekik azonban inkább ihatnékjuk volt, így végül nem kezdtem könyörögni, hogy menjünk el egy tágasabb parkolóba, hadd szórakozzam kicsit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég gyerekesnek éreztem a dolgot, jogosítványom sincs, és olyan rég nem ültem már kormány mögött, hogy attól is féltem, esetleg már az indulásnál lefullasztom a motort. Azt nem szerettem volna, ha ezek ketten vigyorognak rajtam. Az autó különben jobbkormányos, s engem már attól kirázott a hideg, ahogy elnéztem, amint a sofőr ráteszi a bal kezét a kapcsolókarra. Vezetés helyett végül inkább az ő játékukba társultam be: ittunk. Méghozzá Jägermeistert sörrel, s egy-kettőre kiderült, hogy ebben viszont mindkettőjüknél én vagyok a jobb.

     Mikor indultunk volna haza, a sofőr már nem tudott egyenesen menni. A házigazda javasolta, hogy inkább hagyjuk ott az autót, ő majd reggel hazaviszi, de hiába beszélt. Második lehetőségként én is szóba jöttem (én voltam a legjózanabb), de a nagyon erős kísértés ellenére úgy döntöttem: nem kockáztatok. Végül abban maradtunk, hogy mégiscsak a kissé elázott haver vezet, legfennebb majd lassabban megyünk. Odakinn zuhogott az eső, éjszaka volt, s már az udvarról való kiállásnál szinte sikerült elsodornunk egy parkoló kocsit. Máskor nem nagyon szoktam, ezúttal azonban bekötöttem magam, s hálát adtam az égnek, hogy mégsem én vagyok a sofőr; még így, az (amúgy bal oldali) anyósülésben ülve is az volt az érzésem, hogy az út rossz oldalán megyünk. Nem volt öt perce, hogy elindultunk, mikor egy vadászgató taxis váratlanul megállt előttünk, mi pedig belefutottunk. A haver még csak nem is fékezett. A helyében én tán még megteszem, azonban a vizes úton feltehetően az se sokat segített volna rajtunk. Egy másodpercnyi döbbenet után hátratolattunk, megkerültük a taxit, és füstölgő kerekekkel elhúztunk az éjszakában. A vállam fölött visszanézve még láttam, ahogy a a taxis kiugrik az autóból, aztán eltűnt a szemem elől.

    Az elkövetkező napok meglehetősen feszült hangulatban teltek. A haver reménykedett, hogy megússza, én azonban inkább arra tippeltem volna, hogy nem. Sajnos, nekem lett igazam; a rendőrök végül megtalálták. Hála az égnek addigra abban is ki tudtam egyezni vele, hogy ne próbáljon beadni nekik semmiféle mesét, pláne úgy ne, hogy nekem kelljen ezt tanúként megerősítenem.

   

    A munkahelyemen sikerült rettenetesen összekapnom egy részlegvezetővel. Három okból kifolyólag is azt hittem, hogy egy bizonyos problémát van esélyem normálisan megbeszélni az illetővel: mielőtt előléptették volna, ugyanolyan beosztásban dolgoztunk, az illető magyar, ráadásul az ügyben, amit valaki jelentett a nagyfőnöknek is, nekünk volt igazunk, ugyanis egy bizonyos munkafázist nem csináltak meg tisztességesen. Egy idő után elege lett abból, hogy mindenki cseszegeti őket emiatt, viszont igen érdekes megoldást sikerült kieszelnie: előszedte a munkaköri leírásunkat, amiből meg az derült ki, hogy az illető feladat éppenséggel velünk is elvégeztető, még ha nem is túl méltányos így a dolog. Amint erre rájött, kijelentette, hogy ők mindent tökéletesen megcsináltak, a problémát a mi mulasztásunk okozza, és ebből nem volt hajlandó engedni. A főnökség persze kompromisszumot ajánlott, aminek következtében a kérdéses munkafázis ugyan papíron az ő dolguk maradt, de hetente egy-két napot leszámítva tulajdonképpen nekünk kell megcsinálnunk. Miközben a beosztottjai még a viták befejezése körüli időszakban is meg-meglepődtek, ha szóltunk nekik, hogy nem az előírásoknak megfelelően végzik a dolgukat, a fickó igaza teljes tudatában hangoztatta, hogy ő átadja nekünk az elvégzett munkát, de csak abban az esetben hajlandó erre, ha előzőleg mi elvégezzük és átadjuk neki. Mert az ő emberei rendes munkát végeznek (nem vicc, tényleg ez a lényeg: ha mi megcsináljuk, ők átveszik tőlünk, az esetek hetven százalékában hozzá sem nyúlnak semmihez, majd nyolc óra után át-, helyesebben visszaadják nekünk ugyanazt, mi pedig ellenőrizhetjük, hogy a minőség megfelel-e az előírásoknak). Három napon át próbáltam ezt megértetni vele; mindhiába. Többnyire nyugodt, kiegyensúlyozott embernek tartom magam; ezúttal egyrészt a fickó pökhendi vigyora, másrészt saját tehetetlenségem ilyetén megtapasztalása lehetett az oka, de egy adott pillanatban úgy elborult az agyam, hogy azt hittem, megütöm az illetőt (konkrétan néhány másodperccel a ’sötét’ előtt még sikerült átmennem egy másik helyiségbe, de a kezem ügyébe eső első automatába cudarul belevágtam ököllel, még ha öt percre rá el is szégyelltem magam emiatt). Hogy az örömöm hiánytalan legyen, megközelítőleg ekkor hívott az autós haver, hogy elkapták a zsaruk.

 

    Az elhúzódó tárgyalás miatt valamikor éjfél körül sikerült lefeküdnöm, s még egy ideig nem tudtam elaludni, pedig jó lett volna: másnap reggel fél hatkor kelnem kellett. Végül ugyan leragadt a szemem, de hajnali három körül csak felébredtem, s egy órán át forgolódtam az ágyban. Miután visszaaludtam, álmomban karddal hadakoztam valakivel, s bár magát az eseményt nem álmodtam meg, egyszerre csak tudtam, hogy megöltem az illetőt, vele együtt pedig barátaimat is, szám szerint négyet (olyan embereket, akikkel a valóságban semmi bajom; fogalmam sincs, miért pont őket). Egyik pillanatban teljesen nyugodt voltam, hogy megúszom a dolgot, a másikban azt gondoltam, biztosan elkapnak. Körülbelül ekkor kezdett beszűrődni az álmomba valami zaj, amitől felébredtem. Tudtam én jól, hogy a valóságban nem vagyok körözött bűnöző, mégis megkönnyebbültem, hogy csak az óra keltett fel, nem pedig a rendőrök dörömbölése a bejárati ajtón. Annyira, hogy már-már arról is megfeledkeztem, mennyire utálom az ilyen kialvatlan reggeleket.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!