Szeklermen

Nomen est omen

Az írek szeretnek angol neveket adni az idegeneknek. Először így lettem Alex, persze tiltakoztam, utána Sanjib – Indiával az egykori brit birodalom révén valahogy közvetlenebb a viszony, mint Közép- vagy Kelet-Európával –, végül nem tehettek mást, úgy-ahogy megtanulták a nevemet. Angolosan ejtik ugyan, de ez is csak azóta zavar, amióta egy amerikai-magyar fickóról kiderült, hogy Lászlónak hívják, s a haverjainak szemlátomást semmi gondot nem okoz, hogy így – s nem pedig Leslie-nek – kell szólítaniuk. Különben meg úgy gondolom, ha az ír Aoife-nek leírt név Ífának hangzik, egy egyszerű Sándor azért nem akkora kihívás, hogy ne lehetne megbirkózni vele.

Másrészt az is igaz, hogy az idegenek is szívesen vesznek fel mindenféle, a sajátjuknál európaibbnak gondolt neveket. Volt Mioara nevű román kolléganőm, akit a többiek Barbaraként ismertek (mondjuk úgy tudták, olasz), Alex nevű lakótársam, aki Hongkongban született, de írnek vallotta magát, és ismertem egy lányt, aki Angelaként mutatkozott be, de az útlevelében az állt, Sjan-Len, a családneve pedig Csin volt. Az ő esete azonban különbözött a többitől, ő valóban meg is keresztelkedett; úgy rémlik, az apja tudtán kívül vagy tiltása ellenére, ugyanis a kedves papa, ha jól értettem, a kínai kommunista pártban dolgozott – vagy legalábbis igen közel a tűzhöz, s nem nézte jó szemmel az ilyen vallásos megnyilvánulásokat. Sjan-Len-Angelával nem nagyon lehetett Kínáról beszélni; ő a rendszerről csak jót mondhat, jelentette ki, s ennél tovább soha nem jutottunk vele. Azóta befejezte a főiskolát, haza- és férjhez ment, mondják, akik követik a fészbukot, s a fotókból ítélve igencsak jól el van eresztve anyagilag. Hogy most milyen névre hallgat, nem tudom. Mao útjai kifürkészhetetlenek.

Aztán ott vannak a brazilok. Rajtuk végképp nem lehet eligazodni. Dolgozik nálunk egy szőkés hajú pali; egy este a kocsmában bemutatkozik s kiderül, Wagnernek hívják. Elvártam volna némi kávébarna bőrt s legalább egy Leoncio-t, de nem, neki német név kell. A haverja hozná a bőrszínt, de ő is Wagner. Nem hiszek neki, mutatja az útlevelét, csakugyan az. Van az edzőteremben egy másik fazon, ő is brazil. Jó kiállású, barna bőrü pasas, de nagyon alacsony. Emiatt lehet, hogy vonásain mindig valamiféle sértett büszkeség honol; arckifejezése már-már a nagyképűség határát súrolja. Ha beszél, kiderül, egész rendes fickó amúgy. Hallom, hogy a többiek (kiejtve) Kléjtonnak szólítják. Gyanús nekem a dolog, megkérdem tőle:

– Valóban így hívnak téged?

– Dehogy – válaszolja a maga nehézkes angolságával – van nekem rendes brazil nevem.

Érdekelni kezd a dolog, rákérdezek.

– És mi lenne az?

Büszkén kihúzza magát.

– Klájton – mondja.

Megszólalni se tudok, csak bólogatok. Lehet, jobb is, különben még bemutatkoznék neki. Hogy Renátó vagyok. Vagy Krisztofel.

Csak így, egyszerűen.

Magyarul.

A huncut Jókai

Mind a kettővel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkésszel sohasem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kísérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, amit múzeumunk őriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a többek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette fel, s adataival bebizonyította, hogy Ádám ősapánk is magyar volt, és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kígyóval hogyan diskurálhatott volna?

Jókai Mór: Névtelen vár, PDF-verzió, 149. o.

Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek, gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: „Latiatvc feleim zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.”

Jókai Mór: Bálványosvár

Halottakról jót…

„Szomorúan leültem: a jelenet inkább olcsó ponyvaregényhez hasonlított, mint a realitáshoz. Mialatt Amár és a bandavezér izgatottan tárgyaltak egymással arabul, szemem megakadt a velem szemközt fekvő, burnuszos fiún. Az irreális, olajnyomatszerű környezetben ő volt a legvalószerűtlenebb: lányos arcával, szőkésbarna hajával és kék szemével. Mint züllött fehér ember, aki az indiánokhoz állt árulónak. Még a gyékényen kinyújtott, hosszú lábszára is merőben különbözött az arabok egyenes oszlop alakú lábától: szép, formás lábikrája volt, mint az indogermánoknak.

– Európai vagy? – kérdeztem.

Nemet intett és állát könyökére támasztva kíváncsian és kihívóan nézett a szemem közé.

– Nem hallottál még soha – szólalt meg végül – vandálokról és vizigótokról, akik időszámításunk előtt két évszázaddal Afrikába jöttek, és elkeveredtek az itt lakó népekkel, mint például a rifkabilokkal?

– Igazad van – mondtam és elpirultam. – Csak annyiban tévedsz, hogy a vandálok nem időszámításunk előtt, hanem időszámításunk után jöttek Afrikába. A IV. vagy az V. században.

– Semmi kifogásom, hogy a Názáreti után számítsd az időt. De szíveskedj eltűrni, hogy én a Futás után számoljam.”

Igen, a jelenet némiképp engem is olcsó ponyvaregényekre emlékeztet. S ugyan azt mondják, halottakról jót vagy semmit, de engedtessék meg nekem, hogy ebből a beszélgetésből egy megveszekedett szót se higgyek el.

Ui. Az idézet Faludy György Pokolbéli víg napjaim című művéből származik (Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011)

Dupla. Vagy semmi…

Nemrég nálunk lakott Aron Esley, életvitelszerű Elvis-imitátor. Mindössze annyi időre költözött be, míg bolondot csinált magából, aztán – mintha mi sem történt volna – kijelentkezett. Az életünkből, gondoltam én, s példaképéhez hasonlóan örökre, hittük mindannyian. Itt járt, szétszórva képzeletünk termékeny talajára önnön legendájának (vagy kórtörténetének) magvait, búcsúzóul mindössze annyit mondott, Rock’n’Roll, s beleveszett a hosszú ír alkonyatba.

Erre nemrég azt kellett hallanom, hogy visszajött. Mondják, tegnap este, míg én mit sem sejtve éltem megszokott pénteki életem, ő nagyon leitta magát. Ezt még úgy-ahogy értettem is. Magányos, sebzett férfiszívet szesznél mindössze egyetlen dolog gyógyít hatékonyabban. Azonban a király ezúttal nem volt egyedül. Onnan tudom, hogy mikor a recepciós nem értette telefonon room service-rendelését, önként vállaltam, hogy felveszem személyesen. Rossz ötletnek bizonyult.

Kopogásomra egy nő nyitott ajtót. Öreg volt és kövér, ruhája anyaga válltól-melltől rádobott sátorponyvaként hullott a földig, haját szőkíttette, álla alatt pedig komodói sárkányokat idéző bőrlebeny gyűrődött. A háttérben láthattam magát a királyt is. Az ágyon feküdt, a takarót mellkasa feléig húzta; egyik keze azon nyugodott. Fájhatott neki a fény nagyon; a másikat tenyérrel felfelé a szemeire tette, és mindeközben igen férfiatlanul nyögött. Ha a látvány önmagában nem lett volna elég, e képet annyira sűrűn lengte be az ecetesre savanyodott izzadság szaga, hogy önkéntelenül hátraléptem egy kicsit. Már  ketten szenvedtünk, még ha nem is ugyanabból az okból kifolyólag.

Nem tudom megmondani, mit rendeltek, de nem volt valami szofisztikált kaja. Mikor elkészült, magam vittem fel nekik. A csúnya, öreg hölgy vette át tőlem a tálcát. Esley még mindig a korábbi pózban feküdt. Valószínűsíthető volt, hogy amint elmegyek, mindkét adag a komodói bőrlebeny mögött végzi majd, amely mellől épp kinyúlt egy vastag, csápszerű kéz, elvette tőlem a tollat, s egy ötéves gyermek írásával nagy A és E betűt rajzolt a számlára.

– Mint Aron Esley – mondta magyarázólag, aztán látva, hogy döbbenten hallgatok, kissé idegesen tette hozzá:

– Tudod…

Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Még akkor is a számlára írt iniciálékat bámultam, mikor szó szerint az orromra csukta az ajtót. Ha nem is a királytól magától, de végül megkaptam az aláírásomat. Igaz, nem volt benne sok köszönet.

Jutalomjáték

Másnap a reggelihez csak a sárkány jött le. A kolléganővel készíttetett egy tálcát Esley-nek, elsétált vele a legközelebbi asztalig, felfalt mindent, aztán visszajött, s ugyanazzal a dumával kért egy másikat. Ha a királynak szerencséje volt, jó étkű asszonyának a szobáig csak a reggeli felével sikerült megbirkóznia, és bizonyára így lehetett, mert Esley később annyira erőre kapott, hogy még dalra is fakadt. Onnan tudom, hogy az öltözőnk szinte szemben van a szobájukkal, amelynek ajtaját – maguk sem bírva ennen bűzüket – egy papuccsal támasztották ki. Vagy tán azért, hogy mindenki hallja: Esley énekel.

A Ring of Fire-t.

Képtelen voltam eldönteni, kínomban sírjak vagy röhögjek-e. Pedig tudom (és tudtam eddig is): meghalt a király, s a szállóigévé lett francia szólás (itt szándékosan félreértett) üzenetével ellentétben egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet tovább éltetni valakit, ha egyszer már halott.

Pláne nem egy mosdatlan Elvis-imitátort, aki a komodói sárkánnyal hál és Johnny Cash-t énekel.

A bűvös hármas, ami négy

Épp amennyire szerettem eleinte, annyira nem szeretem mostanában a blogokat. A műfaj – mint annyi más – nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet. Igen jó kezdetek után nem volt képes többet produkálni, mint amit a megszámlálhatatlan szabadidős (vagy szakmai) magazin eleve is jobb minőségben tudott, illetve olyan embereknek adott teret fontosnak hitt véleményeik elmondásához, akik eddig ilyesmihez nem véletlenül nem találtak fórumot. Ennek ellenére mégis olvasom őket. Megtudom belőlük, hogy milyen Dél-Afrikából távkapcsolatban élni („I miss my lil’woman”), hogyan utazzunk Zimbabwéba, vagy hogy mások mit tartanak az utóbbi tíz év ötven legjobb könyvének (a számok természetesen szabadon variálhatóak). És ha ez se lenne elég, magam is írok blogot. Arról, hogy hogyan élek Zimbabwéban, milyen távkapcsolatban élni (s az az igazság, át tudom érezni a fentebb idézett úriember minden szívfájdalmát), egyszóval elmondom minden fontosnak hitt véleményemet, amelyeknek jelen pillanatban nem is keresek más fórumot.

És nem szeretem a rossz fogú, kopott nadrágú, kecskeszerű szobatudósok kihalófélben levő válfaját sem, akik napokig elheherésznek azon, ha valaki hibásan mond valamit, s nem értik, hogy nem lehet nem tudni egy-egy ilyen evidenciát. Néha azonban e tekintetben is bűnbe esem. Mint nemrég az Alexandra könyváruházban, ahol épp egy olyan Kondor Vilmos-krimit kerestem, amelyről különben egy könyvesblogot nézegetve szereztem tudomást. Az eladó jólöltözött volt, a kérdéseimre válaszolt, a kért információt megadta, de azzal a tipikus magyarországi hozzáállással, amire nemrég ST hívta fel a figyelmemet, és amely során ugyan látszólag udvarias szolgáltatást nyújtanak neked, de a barátságosság vagy a másik felé való nyitottság legkisebb jele nélkül. A könyv, amelyet kerestem, nem volt meg, de találtam két másikat ugyanattól a szerzőtől, s egyet bele is tettem a kosaramba. Erre az eladó – tán ekkor jutott eszébe, hogy mi is lenne a dolga – a következő mondattal próbált további vásárlásra buzdítani:

– Már három kötetes a trilógia.

Megköszöntem neki, s megálltam, hogy ne kérdezzek rá, úgy egyébként hány kötetesnek kellene lennie. Amint utólag kiderült, a könyv inkább érdekes volt, mint jó, bár el kell ismernem, hogy a hangulata még napokig bennem maradt, miután befejeztem. Így aztán elolvastam az előző kötetet, s mikor ST nemrég elment egy könyvvásárra, a következőt is felírtam a beszerzendő könyvek listájára. Az asszony (ilyen tekintetben is) alapos munkát végez: a stand elől felhívott, hogy azóta még egy regény megjelent ugyanattól a szerzőtől, azt is vegye-e meg.

És én akkor megértettem végre, hogy vannak trilógiák, amelyek esetleg négy- vagy akár többkötetesekké is duzzadhatnak.

Emellett a felfedezés mellett szinte eltörpül a tény, hogy efféle duzzadások után mintha másképp hívnánk őket...

Heartbreak Hotel

Négy napja egy férfi költözött a szállodába, ahol dolgozom. Úgy néz ki, mint Elvis, bejelentkezésnél pedig az Aron Esley nevet adta meg. Nem fiatal ember, pocakja is van abból a fajtából, amelynél még a has felső része dudorodik ki jobban. Halkan, mély hangon beszél. Valahányszor beül a bárba, odaad a recepciósnak egy kézzel előre megírt lapot, amelyen egy bizonyos Sharon-nak vagy Shannon-nak üzeni, hol találja meg, ha keresné. Mégis mindig egyedül iszik. Senki nem érdeklődik felőle.

Mondják, randira hívta a magyar pincérlányt, a spanyol kolléganőnek pedig elpanaszolta, hogy mégsem jött el a csaj, akinek üzen, pedig korábban egy vagyont költött rá. Az ír szakács szerint a pali kötöznivaló bolond, én mégis kedvelem. Fényképet akarok tőle, aláírással.

Egy alkalommal együtt szálltunk liftbe. Mikor a földszinten előreengedtem, hátrafordult.

- Rock’n’roll – csak ennyit mondott, és ment tovább.

Ahogy egy igazi királyhoz illik.

A történelem fekete humora

„1942 folyamán az iparengedélyek revíziója miatt számos zsidó kereskedés és üzlet ellehetetlenült Észak-Erdélyben. A napilapok vagy egyes helyi tisztviselők ezt nem egyszerűen a keresztény kereskedelem vagy a „gazdasági átállítás” apoteózisaként ünnepelték, hanem egyértelműen céloztak a tér nemzetivé tételére. „Helyet a keresztény magyar kereskedelemnek!” – írta a kolozsvári Ellenzék, majd tízrészes cikksorozatban mutatta be a főtér környéki üzletek új bérlőit, miközben kárhoztatta azokat a polgári és arisztokrata családokat, amelyek nem mondtak föl zsidó bérlőiknek. (A tízrészes cikksorozatot egyébként az újság egyik közkedvelt, teljesen elmagyarosodott román újságírója, Gredinár Aurél jegyezte 1942. június 20-tól.)”

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély. 1940-1944. Jaffa Kiadó, 2011. 173.

Kigolyózva

A gőzfürdő egy 2,5x2,5 méteres helyiség. Egyik falán az ajtó van, a másik három mentén a falat borító műanyagból padokat alakítottak ki. Az ajtóval szembenin egy pár ül, a jobboldalin én heverek. A fiú időnként mond valamit a lánynak, az válaszolgat, de mindketten olyan halkan beszélnek, hogy még azt se tudom megállapítani, milyen nyelven teszik. Pedig ismerős a hangsúly, gondolom, Finnországból jöhettek, esetleg a skandináv országok valamelyikéből. Aztán mégis elkapok egy szót.

– Ti magyarok vagytok? – kérdezem, s mikor elmesélem, hogy nem tudtam beazonosítani őket, nevetünk.

Beszélgetni kezdünk. A lány határőrnek tanult, a fiú rendőr volt; a budapesti zavargások során folyton az utcán kellett lennie, de ezt leszámítva sem tudott megbékülni azzal, ahogyan a munkáját végeznie kellett, így kerültek végül Írországba. A lány eleinte szobalány volt, most mindketten ugyanabban az étteremben dolgoznak. Történeteik apró sikerekről szólnak: biciklikről, az első kocsivásárról, mellékállásokról, második kocsiról. Amint hallgatom őket, nyílik az ajtó, s mindannyian önkéntelenül odanézünk. Ötven körüli, cégvezető alkatú-arcú pasas jön be. Ír, félig-meddig ismerem: egyszer már vele is dumáltunk ugyanitt, s emlékszem, eleinte meghökkentem, később derültem azon, hogy miközben engem kijavítva fejtegette, hogy az írek igazából nem az angolszász, hanem az ibériai-kelta kultúrkörhöz tartoznak, elővett egy borotvát, melyet időnként a padhoz ütögetve lehúzta a szakállát.

Ezúttal nincs nála semmi, viszont egyik heréje kinn van a fürdőgatyából, amelynek a szára ráadásul még bele is vág, úgyhogy neki is éreznie kellene. Egyelőre nem látszik tudomást venni róla. Bejön, leül az egyetlen szabad oldalon levő padra, rápillant a párra, és mindössze ekkor tesz néhány sikertelen kísérletet, hogy zacskóját megigazítsa.

Tekintve a körülményeket, nem igazán látom indokoltnak, hogy én köszönjek neki, mint ahogy azt sem, hogy elhallgassunk vagy angolra váltsunk. Beszélgetünk hát tovább. A lány szinte szégyenlős mosollyal arról mesél, hogy nyáron hazautaznak összeházasodni, én időnként rá-rápillantok az ír fickóra, s látom az arcán, zavarja, hogy nem érti, miről folyik a szó. Nem is viseli el sokáig, feláll és otthagy bennünket. Bevándorlók – gondolhatja az arckifejezéséből ítélve –, micsoda egy modortalan bagázs!

Mielőtt kívülről becsukná az ajtót, még egyszer odanézek: hereileg a helyzet változatlan. Így indul el, miközben bizonyára formálódik benne a történet, amelynek végkövetkeztetését korábban az arcáról leolvasni véltem.

És amelyből sosem fog kiderülni, tulajdonképpen ki és hogyan golyózott itt ki kicsodát.

Bukarest – In'n'Out

Sohasem jártam még román reptéren. Amint a gép a betonon gurul, nézem a kifutópálya szürkére fakult aszfaltját, a valamikor fehérrel felfestett, mára már megkopott jelzéseket, távolabb gondozatlan üstökű fákat, a még ki nem égett, gizgazos füvet. A fákon túl henger alakú, függőleges ipari tartályok állnak, eredeti színüket rég eltüntette a rozsda. A kép legszembetűnőbb jellemvonásai számomra a szegényesség, illetve a rendezetlenség, de amint erre gondolok, mégis szégyenkezem, hogy képtelen vagyok túltenni magam az ilyesféle – talán felületesnek is mondható – megközelítéseken. Pedig az aszfalt valóban régi, a festék kopott, a tartályok rozsdásak és a táj kissé elvadult. Aztán megáll a gép és én kiszállok. Így érkezem Bukarestbe.

A román útlevelem, amint az ellenőrzésnél a soromra várva veszem észre, lejárt. Amikor az üvegkalitka elé érek, a magyart adom be az ablakon. Odabenn kissé molett, szép arcú fiatal nő ül, száján vastagon áll a rúzs. Köszönök neki és reflexből rámosolygok (évekbe telt, míg megszoktam, hogy Nyugat-Európa bizonyos országaiban mindenki ezt teszi), ő visszamosolyog, s pillantásában, amellyel az okmányban látható fényképpel vet össze, van valami hetyke, nem teljesen szakmai szemtelenség. Végül azonosnak talál önmagammal, visszaadja az útlevelet, és kapok hozzá egy most már egyértelműen személyes mosolyt abból a fajtából, amely csak a román nők sajátja. Isten hozta Romániában – mondja búcsúzóul olyan hangon, hogy már-már elhiszem neki.

A pénzváltó, amit kiszemelek magamnak, a lehető legszokványosabb, mintegy prototípusa az efféle létesítményeknek. Az utcán sárga állótábla Exchange felirattal, mellette árfolyamok. Az ajtó fémkeretes, benne alul-felül ablak abból a régi fajta, átláthatatlan üvegből, amelynek felülete hullámos kissé, belsejében pedig vízszintes és függőleges drótszálak alkotnak hálót – minden szem szabályos, fektetett téglalap. Épp csak a Scara B felirat hiányzik róla. Mögötte keskeny folyosó, a végét keresztben derékmagasságig tégla- vagy betonfal zárja le, amely üvegben folytatódik. A külvilággal mindössze pénzkiadó fiókkal ellátott félkör alakú ablakkivágás biztosítja a kapcsolatot. Odabenn barna bőrű férfi ül zsíros, hátrafésült fekete hajjal. Bár ruháján sehol nem látok elszíneződött foltokat, mégis első pillantásra feltűnik, hogy ez az ember nem tiszta. Mintha ugyanaz a kosz rakódott volna éveken át a bőrére s a kötött pulóverre, amit visel, beleivódva fonalba, pórusokba, bevonva és egyneművé téve epidermiszt, textíliát, valahogy azonban mégis csupán egybemosva s nem eltüntetve a határokat.

Köszönök, odaadom a pénzt, de semmiféle fényképes igazolványt nem nyújtok át neki, pedig kellene. A pasas se kéri el, hanem rögtön kiszámolja nekem a megfelelő összeget lejben, s ezt még csak nem is egykedvűen teszi, hanem valahogy úgy, mintha ott se lennék. Megtanulhatta ebben a szakmában, hogy más emberek ügyei iránt érdeklődni veszélyes és nem túl bölcs dolog. Vagy hogy oda se pillantva mérje fel, mennyi hasznot hajtana, ha kést fogva a nyakamhoz egy sötétebb utcarészen a falhoz szorítva kizsebelne. Én őt nézem – nehéz körülírni, de valahogy ugyanazzal a semlegességgel: nincs bennem figyelés, nem vagyok fenyegető, még csak azt se mondhatom, hogy rajta tartanám a szemem. Két ember, aki tudja ugyan, hogy egymás mellett mennek el, de e tudással semmit nem akar kezdeni. Együtt szegünk szabályt, azonban ettől még nem leszünk cinkosok.

Visszafelé menet kedves nőismerőssel üldögélünk a reptéren és szidjuk az egyébként ártatlan tömeget.

– Nem értem, miért akarnak ezek repülni egyáltalán ilyen időben – mondom én műfelháborodva. – Ahelyett, hogy beülnének az autójukba, kimennének valahová a zöldbe és manele-t bőgetve élveznék a természetet.

– Ahogyan az civilizált emberekhez illik – teszi hozzá ő. Nevetünk.

A hangulat átkísér az ellenőrzőponton, ahol átlagos méretű férfiak és nők működtetik a rendszert. Bár kétlem, hogy bárkit is erőszakkal, netán tűzfegyverrel kellett volna itt megállítani, mindannyian kilenc milliméteres öntöltő pisztolyt viselnek az oldalukon. Tőlem aztán – gondolom, s ismét mosolyogva nyújtom be az útlevelem az üvegkalitka ablakán – ezúttal egy férfinak. Nem veszi a lapot: száját összeszorítva, kissé ingerülten néz rám. Tekintete azt mondja, nem barátkozunk. Ha úgy alakulna, hogy később el kellene járnia ellenem, netán meg kellene aláznia, ne legyen köztünk cinkosságnak még emléke se. Miután mindent alaposan szemügyre vesz, visszakapom a papírjaimat, s egy kurta fejmozdulattal parancsol tovább. Ha foglalkoznék vele, magatartása jobban aggasztana, mint oldalán a kilenc milliméteres, de nem teszem. Ehelyett jegyet mutatok, buszra szállok, s bár én emelkedem a levegőbe, gondolatban így búcsúzom: Bukarest, ég veled.

A virágnak megtiltani

A tegnapelőtti vásárlás során a következő tételeket sikerült beszereznem:

1. moldáv bolt: 1 kg puliszkaliszt;

2. magyar bolt: 1 db tőtött káposzta-konzerv, valamint kb. félkilónyi füstölt szalonna.

Gumicsizmát csak azért nem vettem, mert olyannal, ami belül lábszagú, kívül trágyás (szaknyelven: ganyés) már gyárilag, képtelen volt előállni az amúgy nagyon vásárlóbarát ír kereskedelem.

Hiszen amint a címben idézett nóta ugyan nem mondja, de akár mondhatná is: a gyükereket megtagadni nem lehet!

Kisstíl, nagyvonal,

avagy

Rekviem egy törölközőért

Törölközőről én eddigi életemben ilyeneket mondtam: hol van a-, kérek egy tiszta-, esetleg uszodában, hogy bassza meg, otthon felejtettem a-, és soha még csak fel se merült bennem, hogy ez valaha is változni fog.

Mígnem tavaly januárban egy párizsi boltban rátaláltam. Nem tudom, ő (vagy – mégiscsak tárgyról lévén szó – az) kiről álmodhatott; én gyanútlanul léptem be – a szükség vitt oda –, de azt kell mondanom, szerelem volt első látásra, s bár öt euróért lett az enyém, viszonyunk semmiképp nem volt olcsó románcnak mondható.

Nos, e törölközőt tavaly októberben egy barcelonai hostel ágyának karfáján hagytam száradni, s egy előember-arcú angol, akinek előző este egy fekete prosti lenyúlta a telefonját, bosszúból ellopta. Nem tudom, mi lehetett a fejében, mikor megtette, de ez a kérdés már akkor felmerült bennem, mikor a mobilos sztorit elmondta, ugyanis ezek a lányok mindenkit leszólítottak az utcán, de nagyon hülyének kellett lenned ahhoz, hogy emiatt szerencsésnek érezd magad. Az elégtétel mértéke különben sem változtat a tényen, hogy loptak tőlem, méghozzá valami olyat, ami kedves volt számomra. Olyannyira, hogy eleinte el se hittem, aztán valahogy visszamentem volna az időben, hogy bezárhassam a szekrénybe, ma pedig ott tartok, hogy szeretnék még egy ugyanolyat.

És most rátérnék arra, hogy miért is meséltem el a fentebbi történetet, ami látszólag panasz, ugyanakkor dicsekvésnek hat, valójában azonban kívánság. Sok ilyen filléres problémát szeretnék idénre is, vagy – ha esetleg kérni lehet – akár kellemesebb élményeket, de mindenképpen a fentiekhez hasonló helyszíneken.

Cserébe inkább bedobom a törölközőt.

Orczák könyvéről,

pofátlanul

Állíts meg egy ismeretlen nőt az utcán. Kérdezd meg tőle, mikor született, milyen zenéket, könyveket, filmeket kedvel, kik a barátai, miről szokott velük beszélgetni, hova jár nyaralni, sőt menj tovább s kérd arra, mutassa meg, hogy néz ki fürdőruhában vagy melltartóban. Ha szerencsés vagy, végig fog hallgatni s anyádba se küld el, de igen valószínűtlen, hogy válaszolna a kérdéseidre. Levetkőzni nem fog neked, arra mérget vehetsz.

Vagy ehelyett egyszerűen csak jelentkezz be a Facebook-ra, ahová mindezeket az információkat a szóban forgó nő önként töltötte fel magáról.

S mielőtt bármiféle lesújtó következtetésre jutnál az emberi butaságról, nézd meg a saját adatlapod…

Ui.

A megközelítés G. Laci haveromé, én gyakorlatilag csak az utolsó mondatot tettem hozzá.

Belfast, Belfast

Állítólag Észak-Írország két szenzációt adott a világnak: a Titanicot, illetve John Best futballistát. Egyik katasztrófának bizonyult,mondják a helyiek, a másik elsüllyedt.

Ezen a helyen – mutatja az idegenvezető – két ugyanilyen épület állt, azonban lebontották őket. A kivitelezéssel egy angol céget bíztak meg, akik robbantással oldották meg a feladatot. A helyiek kissé keserűen vették tudomásul, hogy külsősöket hívtak egy olyan munkára, amiben ők igen gazdag tapasztalatra tettek szert az elmúlt évtizedek során, s nem is igazán találtak magyarázatot a dologra. Hacsak nem arról van szó, hogy az angolok önző módon maguknak akarták fenntartani Belfastban az első legális robbantás dicsőségét.

Korábban említettem már, hogy az angolok azt tartják, a Titanic azért süllyedt el, mert írek építették. Nem volt azzal a hajóval semmi baj, mikor elhagyta a kikötőt – állítják az írek –, csak nem kellett volna angol tengerészekre bízni. A jéghegy kiváló minőségét illetően mindkét nemzet egyetért, s kicsit hálásak is érte a kanadaiaknak, hiszen nélküle aligha bontakozhatott volna ki Leonardo DiCaprio és Kate Winslet szerelme, s Celine Dion se énekelhette volna el azóta híressé vált dalát. Mások szerint viszont a Titanic-ügyben mintha valahogy nem akarna abbamaradni a katasztrófák sorozata…

Végezetül pedig egy hasznos tanács: ha Írországban nem tetszene az időjárás vagy a táj, nyugodtan hajts tovább: öt percen belül valamelyik biztosan változni fog.

Lüdércnyomás a víz alatt

Mostanában csak villamoson olvasgatok. Igaz, ott napi rendszerességgel, kissé feladatszerűen, fáradtan is. Herta Müller, Windy Arbor megálló következik. Ian McEwan, St Stephen’s Green – végállomás. Kultúra és földrajz kéz a kézben, lak- és munkahely között. Ez egy ilyen románc.

De (avagy egykori magyartanárom kedvenc szavával élve: azonban):

nemrég Tusványoson beültem egy haver könyvbemutatójára, s bár elektronikus formában már olvastam a szöveget, azért megvettem a könyvet is. Mégiscsak úgy az igazi. Pláne dedikálva.

Nos, ehhez a példányhoz fogtam hozzá eheti egyetlen szabadnapomon, itthon. Tudom, tudom, a villamos – de mikor leengedtem egy kádnyi forró vizet, eszembe jutott, milyen jó lenne úgy olvasni, ahogy régen, kádban, kávéval, ameddig jólesik. Egy józan pillanat erejéig felmerült bennem, hogy nem jó ötlet, bele fogom ejteni a könyvet a vízbe (mint már annyiszor megtörtént), de elhessegettem magamtól a gondolatot.

És tényleg jó volt. A kávé, a forró víz, a könyv, ezek így együtt – szóval minden. Mikor kezdett elragadni a cselekmény, úgy döntöttem, egyszer mégiscsak megfürdöm, aztán az ágyra heveredve (a műélvezet másik fontos stációja ) folytatom az olvasást. Megszokott mozdulattal nyúltam hátra, hogy kitegyem a könyvet a wc-tartályra, s be kell vallanom, abban is volt némi rutin, ahogyan elkaptam, miután koppant a hátamon. Ugyanúgy, ahogy az összes eddigit; csak félig lett vizes.

Most a rezsó fölött szárítgatom, és azon gondolkozom, veszek belőle egy másik példányt, s ha a következő tíz évben valahol újra összefutnék a szerzővel, majd azt is dedikáltatom.

De hogy azt ebben az életben le nem veszem a polcról, az egyszer hétszentség.

Top 5 nő

Tempetőfitől lopva az ötletet úgy döntöttem, én is nőzöm kicsit.

1. Brazil baba, már az anyja se énekelt rosszul:

(S kicsit csalva: ugyancsak tőle a Trajetória, a Cara Valente, a Samba meu és sok más se rossz.)

2. Még egy brazil, de az ő esetében alaptan lenne az anyázás (nem ismerem a kedves mamát különben):

3. Álljon itt egy fekete hölgy, akire egy igen kedves fehér nőismerősöm hívta fel a figyelmem (meghallgattam az Every Now And Then-t, s vettem is meg a cédét):

4. Rögtön utána egy vörös, szabadszájú ír; nagyon szeretem, ahogyan Galway-környéki akcentussal énekel jazz-standard-eket:

5. És itt most gátlástalanul kihasználom, hogy ez az én blogom, s kicsit csalni fogok a magyarok javára.

A. Ezt a dalt már akkor is szerettem, mikor még "Zavaros a Nyárád" kezdetű népdalként ismertem, de készséggel elismerem, hogy így még szebb:

B. Sajnos, ebből nem találtam jobb verziót, pedig megérdemelné.

(Lásd még ugyancsak tőle:

http://www.youtube.com/watch?v=NUWbxRuBMl0&feature=related;

http://www.youtube.com/watch?v=uU-Ls4PnX6Q&feature=related;

egy-egy kattintást mindkettő megér.)

C. Táncházba eddigi életem során többnyire nők miatt mentem (akik inkább okai voltak a menésnek), viszont itt van egy, aki célnak se lenne utolsó. Még akkor se, ha csak hallgatni lehet:

D. És egy klasszikus ugyanebből a műfajból (szép dolog a népzene, de engem valahogy mindig újra és újra meg kell győzni erről):

És mintegy utóiratként még beszúrnék egy portugál hölgyet, líraibb alkatú nőismerőseim nagy kedvencét, egy kanadait, aki még Tempetőfi gospel-mércéjét is megugraná (remélem legalábbis; tőle szintén nem rossz a Rain vagy a Tristes Souvenirs, többek között), s nem utolsósorban egy érdekes, Tunstall-hoz hasonlóan játékos kedvű franciát:

Igazi utóirat:

Valami már az elején azt súgta nekem, kevés lesz nőből öt...

Filmszerűtlenül,

avagy

Décalage Horaire , de Off Hollywood

Ma repülnöm kellett volna, de – számtalan másikkal egyetemben – törölték az én járatomat is. Az ügyben előbb minden eredmény nélkül eltelefonáltam huszonhat eurót, aztán interneten foglaltam jegyet egy későbbi időpontra, most pedig mondhatnám, ilyen is csak velem történik; nagy dolog az önzés, a reptéren rekedt tömeget meg végül is mindeddig csak fényképeken láttam. Beszélgettem viszont egy török lánnyal, aki megkérte a Turkish Airlines-t, hogy neki mindenképpen a második elindított gépre adjanak jegyet, és csak akkor, ha az első probléma nélkül szállt le, illetve egy olasszal, aki erre mosolyogva csak annyit mondott: ez már nem az ő gondja, ő busszal megy haza, és eközben úgy nézett rám, mintha egy katasztrófafilmben lennénk szereplők, s neki már meglenne a helye a menekülést biztosító űrkompra (amit minimum Bruce Willis vezet), nekem meg nem. És hogy kerek legyen ez a bekezdés, mindezek margójára természetesen még elgondolkodtam nyugati civilizációnk fölöttébb törékeny voltáról (tulajdonképpen nem), illetve azon, hogy elég gyakran repülök mostanában (ezen a mondatomon öt éve nagyon röhögtem volna); ideje volt, hogy már velem is történjen valami, és még hálás is lehetek, hogy csak ennyi az egész.

Véletlenszerűen megismerkedtem az elmúlt hét folyamán egy idősebb amerikai házaspárral is. Különösen a férfi volt érdekes; az a fajta jóképű, okos pali, akin egyrészt az látszik, hogy nagyon értheti, amit csinál, és jól megfizetik érte, bármi legyen is az, másrészt pedig hogy mindezt kezelni is tudja. Nagy-nagy derűvel vette tudomásul a járatfelfüggesztéseket; előbb kirándulásokat szervezgetett a környékre, végül pedig a feleségével közösen eldöntötték, hogy felmennek Észak-Írországba, onnan pedig egy óceánjárón visszahajóznak az Államokba. Mikor tegnap mindezt elmesélte, az jutott eszembe, javasolom neki, ha már úgyis Belfast környékén járnak, megnézhetnék a kikötőt, ahonnan annak idején a Titanic indult első és utolsó útjára (mellékszál: rosszmájú angolok szerint nem is annyira a jéghegy miatt süllyedt el, hanem mert írek építették), aztán a török és az olasz lányra gondoltam és beértem annyival, hogy jó utat kívánjak nekik.

Remélve, hogy a vulkáni hamut elsodorja a szél, elveri az eső, ha pedig mégsem, tán valóban nem károsítja a hajtóműveket, illetve hogy a hajóskapitányok ma már tudják: az Atlanti-óceán elég nagy ahhoz, hogy kikerüljenek egy jéghegyet.

Mert ha nem, valamelyikünk történetéből garantáltan filmet csinálnak Hollywoodban. Amit az adott körülmények között én az ellenségeimnek se kívánnék.

Nemzetek Európája

A szlovákok azok a csehek, akik tudnak magyarul, így a régi vicc.

Az anyaországi kolléganő, akinek számtalanszor elmagyaráztam, hogy romániai magyar vagyok, azt mondja:

– Nem sértegetni akarlak, de nálunk azt tartják a románokról… – és én már nem fárasztom magam azzal, hogy bármit is próbáljak megértetni vele.

Egy vívóverseny után Walesben hárman ülünk a török kebabosnál: egy bulgár, egy román ősökkel rendelkező német és én, a félig székely, félig barcasági csángó, Írországba szakadt romániai magyar. A török pultos kérdi, honnan jöttünk. A bulgárra bólint, szomszéd. Mikor rám kerül a sor, szintén helyesel: á, Magyarisztán. Régen volt az a százötven év, kedvelem is a korszakról írott történelmi munkákat, nyugodt szívvel ráhagyom. Német társunknál felcsillan a török szeme:

– Minden német tíz százalékban török – magyarázza boldogan a többi vendégnek. – Mert ugye mi is történik? Kimegy a török férfi Németországba, lesz négy felesége, minden feleségétől pedig három gyereke. Törökök azok, én mondom!

– Lehet, hogy ma már így van, de én még azelőtt költöztem Angliába, mielőtt ez bekövetkezett volna – feleli germán barátunk, s szemmel láthatóan kényelmetlen számára ez a beszélgetés. A kebab viszont, amit eszünk, isteni, mint ahogy a cseh sör is, amivel elnyomtatjuk. Elégedettségemnek hangot is adok, mire németünk, mintegy feledve az előbbi közjátékot, azt mondja nekem:

– Persze hogy jó ez a sör; ne felejtsük el, a csehek találták fel a Pilsnert. Ami, ugye, nem is csoda, hisz lássuk be, a csehek végső soron tulajdonképpen németek.

Így társalgunk, s ha valakinek a helyiek közül megszólal a mobilja, kimegy fogadni a hívást. Kivéve bulgár barátunkat, aki hangosan telefonál a társaság közepén – természetesen az anyanyelvén. És lassan elszigetelődik.

Horvát útlevéllel rendelkező szerb biztonsági őrrel beszélgetek. Montenegróról folyik a szó.

– Végül is szerbek azok, csak most már más államban élnek. Az a különbség, hogy Horvátországban, ha turista vagy és nyugati, körülugrálnak, ezek viszont meg se csesznek, bárki is lennél. Pedig – tűnődik el – amúgy a horvátok is pont olyan szerbek, mint ők vagy mi, csak éppen katolikusok.

– Ezt ők kicsit mintha másképp látnák – jegyzem meg mosolyogva, mire ő unottan legyint:

– Attól még ez az igazság.

Épülget a közös európai identitás.

Hajmeresztő történet,

kopaszokkal

Ülök a reptéri buszon. A sofőrével párhuzamos sorból az első szék az enyém. Nemrég fedeztem fel a műszerfal apró képernyőjét, amin az utastér látható. Belőlem – a helyemből adódóan – leginkább a fejem. Azt nézem. Hogy nagy. Meg kopaszodom is, főként a homlokom két oldalán. Így felülnézetből még jobban látszik, mint egyébként. Kopac, ha megütlek, mit acc, jut eszembe lakótelepi gyermekkoromból. Aztán régi idők kopaszaira gondolok. Akik a fejük egyik oldalán megnövesztették a hajat, és sugarasan elrendezett csíkokban mintegy átragasztották a koponyájukon. Esetenként úgy, hogy a túloldalon a tincsek vége még fel is kunkorodott. Más iskolához tartozók a hátulról előrefésülés módszerére esküdtek. A tükör, gondolom, akkoriban sem hazudott jobban, mint manapság. Az emberek maguknak meg már évezredekkel azelőtt is igen. Vegyünk például engem. Szívesen gondolom azt, hogy semmi baj a hajammal, csak akkor mutat hülyén, ha a sapka a fejemhez lapítja. Ami nagyjából így is van. Meg persze kopaszodom is.

Ilyeneken elmélkedem, mikor megjelenik a látómezőmben egy csupasz férfifej. Tulajdonosa gyakorlatilag előttem halad el, mikor felszáll a buszra, de nem igazán méltatom figyelemre. Pedig ha lelkiismeretesebb lennék, megtehetném. Mert ugye ha az ember ad annyit magára, hogy kissé akadémikusabb hozzáállással forduljon a kopaszság felé, nem árt elmondania, gondolatai milyen újdonsággal gazdagítják az adott területen felhalmozódott tudást, kihangsúlyoznia, miért releváns mindez a jelen szempontjából, továbbá illene legalább felvillantania egy-két irányt, amely mentén a szóban forgó kérdés esetleg a jövőben továbbgondolható. Tudom én eleget. Belátom azt is, hogy az illető, akit feltehetően a sors segítő keze vezérelt elém, a kopaszoknak egy teljesen más kategóriáját képviseli, mint a fentebb említett típusok. Mondhatnám úgy is, ő egy neotar, hiszen borotvált koponyájáról még csak az sem állapítható meg, hogy gazdája csupán divatot követ, vagy pedig imígyen kívánja szégyellnivalónak tartott hajhullását palástolni. Mondhatnám, de a történet jelenében nemhogy nem teszem, nem is gondolom. Ehelyett eleinte azt várom, hogy elinduljunk, később pedig az unalmasan egyforma dublini városrész-központokat bámulom bután. Eszemben sincs kidolgozni a kopaszság új tipológiát.

Persze ennyivel nem úszom meg a dolgot. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de tapasztalatom szerint ha a sors felkínál számunkra egy lehetőséget, mi viszont nem élünk vele, általában valahogy mindig leveri rajtunk. Ezúttal sem történik másként. Kopaszom – mögöttem ül – először tört angolsággal érdeklődni kezd szomszédjától azzal a megállóval kapcsolatban, ahol nekem is le kell szállnom, aztán mobilon beszél – méghozzá magyarul. Kellemes élményekkel tele utazásról térek haza, úgyhogy nem tulajdonítok jelentőséget mindannak, ami elhangzik mögöttem. Pedig nem ártana.

– Nem, nem akarom, hogy kisétálj elém! – Mondja valakinek ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem számít, ha csak öt percre van is. Mondd a linket (nem címet!), taxiba ülök s odamegyek. Nem, ne gyere ki.

Aztán meg se várva a választ:

– Most pedig leteszem, különben lemerülök. Nem!

És bontja a kapcsolatot.

Megfordulok.

– Szia – mondom neki –, a hely, amit keresel, a megálló környékén van valahol. Nem tudom, pontosan hol, de mindennap szoktam látni a névtábláját. Ha gondolod, megkérdezem neked.

Kopaszunk örül. A busz megáll, leszállunk, s az első idős házaspár, akihez odalépnék, elhárító mozdulatok kíséretében kikerül. Kicsit felmegy a cukrom, s udvariasan, de elég éles hangon szólok utánuk, hogy mindössze egy utca felől szerettem volna érdeklődni. Úgy tűnik, hirtelen ők is átérzik a helyzet visszásságát: mindketten megfordulnak, visszajönnek, s a férfi kissé szégyenkezve, a nő inkább kedvesen magyarázni kezdi, szerintük merre kellene elindulnunk. Közben megáll mellettünk egy lány is, s felajánlja, menjünk vele, ő mindenképp arra megy, szívesen segít. Alig indulunk el, a kopasz szinte pimaszul azt mondja a csajnak, aki épp kérdezi, hányas számot is keresünk pontosan:

– Heló, áj em hángérien end áj dont szpík inglis –, s ezt igen jó poénnak gondolva idiótán röhög.

A lány újra kérdez valamit, de jóformán válaszolni se tudok neki, mert a fickó nagy hangon mesélni kezd – természetesen magyarul. Így megyünk. A pali mondja a magáét, én a lánynak próbálok felelni, akiből viszont lassan eltűnni látszik a kezdeti kedvesség, amellyel bennünket – két útját kereső idegent – megszólított. Meg tudom érteni. Néhány lépés után magam is úgy döntök, hogy a kettejük közötti szakadékot áthidalni tán nem az én feladatom. Hirtelen búcsúzom el, megfordulok és elindulok a közeli villamosmegálló felé, mialatt ők két különböző nyelvet beszélve belevesznek a dublini éjszakába.

Legközelebb, gondolom magamban, külföldön még egy fuldoklótól is távol tartom magam, ha magyarul kiabál segítségért. Esetleg egy mentőövet még csak bedobok neki, de hogy ezt követően elszaladok, az hétszentség.

És soha többé nem veszem félvállról a kopaszokat.

A 3D varázsa

Az Avatart mindenképpen moziban kell megnézni – mondták az ismerőseim, mire én letöltöttem az internetről. Mindössze annyi engedményre voltam hajlandó, hogy kiírtam dvd-re, és nem a laptopon indítottam el, hanem egy átlagos képernyőjű tévén. Az első pár perc után azzal a fölöttébb szomorú ténnyel kellett szembesülnöm, hogy a filmet, amelynek látványelemeibe irgalmatlan pénzösszegeket öltek bele a jó amerikaiak, nekem sikerült hobbikamerával felvett, szinkronizált verzióban megszereznem. Szobányi mikrouniverzumomban így süllyesztette el Hollywood Titanic-ját érdektelenségem jéghegye. Mert mondanom se kell, hogy én, aki sose nézek szinkronizált vagy moziban felvett filmeket, ezt végignéztem. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy mikor megláttam a cicaarcú kék indiánokat ikrán nevű házisárkányaikon repkedni, felmerült bennem, hogy talán mégis kéne egy esélyt adni a 3D-nek.

Amiről különben kiderült, hogy csodálatos dolog; elég volt csak beülnöm a moziba – ahol nekem egyébként túl szűk a széksorok közti távolság, ergo a lábak számára meghagyott hely –, és máris megéltem egy lehetséges második rész egy jelenetét, amelyben a földiek által fogságba ejtett na’vi  szorong egy emberekre méretezett helyiségben. Mindemellett kicsit még fáztam is. Így kezdődött meg a film, amit mellesleg napokkal azelőtt láttam, ezért már meg se lepett, hogy a Pandorán élő bennszülöttek ugyan kékek, de tulajdonképpen olyan vörösök (vö. Winnetou), akik zöldek (mint a Grínpísz), s egyénileg sem zérusok ugyan, de hálózatba kötve egyenesen verhetetlenek. Tudtam továbbá, hogy a szerver valamiféle istenség, aki nem más, mint maga a Földanya, s hogy a látványért felelős szakemberek, mégsem akarván USB-dugaszokkal rontani az összképet, a bennszülöttek hosszú copfjában vagy varkocsában rejtették el a csatlakozót. A forgatókönyvírókkal viszont feltehetőleg nem lett egyeztetve, így aztán a főhősnek mindjárt az első sétagalopp alkalmával sikerül megtapasztania, hogy az adott bolygón a lónak ugyan hat lába van, mégis megbotlik. Ennyi háttérismeret mellett lassan nekem is nőni kezdett a szakállam, akárcsak Jake Sully-nak, s a filmbéli hónapok minden kínos percét végigéltem, azzal a különbséggel, hogy számomra ezek nem suhantak, inkább vánszorogtak. Közben egyre jobban zavart a hideg, s a lábam is rettenetesen elállt, de mindenképpen ki akartam tartani: vártam a sárkányrepülést, hisz gyakorlatilag amiatt vettem meg a mozijegyet. És lám, Eywa engem is meghallgatott: cicaarcú indiánjaim ott másztak végre az égig érő gyalogpaszulyon, hogy a főszereplő befogjon magának egy ilyen rettenetes szárnyas állatot. Végigizgultam a küzdelmet, amelyet követően Jake Sully végre felpattan egy ikrán hátára, és pont akkor sikerült hunyorítanom, mikor a bestia becsukta szörnyű fogakkal ékesített száját és a levegőbe emelkedett. Egyszerűen nem hittem el, amit láttam. Persze ezt követően már kaján vigyorral, hunyorogra néztem végig az összes repkedős jelenetet, utána pedig még napokig lestem az internetet, hátha másnak is szemet szúrt, hogy e Pandora-béli repülő kreatúrák közönséges libákból lettek átrajzolva, az álluk alatti szaruképződmény pedig nem más, mint eme cseppet sem veszedelmes baromfiak csőre, amelyet már nem tartottak fontosnak eltüntetni túlfizetett látványtervezők.

Ami ezután történt a vásznon (ha egyáltalán lehet ezt a kifejezést a 3D-re alkalmazni), már szinte szóra sem érdemes. A főszereplő a lehető legbanálisabb csellel uralma alá hajtotta a (már nem libából átrajzolt) legrettenetesebb helyi repülő ragadozót, megvalósította azt, ami Winnetou-nak sohasem sikerült (egyesítette a bolygó cicaarcú törzseit), s elmondott előttük egy igen komoly beszédet, aminek a fordításából még most is emlékszem arra, hogy a ’nővéreim, fivéreim’ megszólítás na’viul úgy hangzott: „Pásmukán! Pásmuké!” A szent fa ellen támadó gaz földlakókat természetesen legyőzték, e harcban viszont elesett két kedvencem is: a bennszülöttek pártjára álló latin pilótanő és a főgonosz által (is) vezérelt bokszoló robot. Végszóként még otthon elolvastam egy cikket, amely nagyrészt azokról szólt, akik a politikai korrektség hiányát vetették a rendező szemére, illetve megtudtam belőle egy afroamerikai szakértő véleményét is, aki szerint mindez elkerülhető lett volna, ha beiktatnak a történetbe egy fekete szereplőt, és eme színekben bővelkedő impressziók hatására az jutott eszembe, amit öcsém mondott, miután sorozáson a szemorvos hivatalosan is megerősítette: színtévesztő vagyok.

Hogy kár belém a színes tévé.

Erre én a 3D-vel kísérletezem. Hát kell ez nekem?

Ez állítólag én vagyok - Avatar-on.

Tanítómesék

1.

- Mostanában mindig van itthon valami ital. Ez már az alkoholizmus?

- Nem, fiam. Ez a jólét.

(Balettka nyomán)

2.

Nemrég találkoztam egy ismerősömmel, aki humán értelmiséginek indult, most azonban az üzleti szférában dolgozik. Ő mesélte, hogy az egyetem elvégzése után Budapesten az albérletét alig tudta fizetni, s hiába csupaszította le annyira az önéletrajzát, hogy iskolai végzettségként már csak az érettségi maradt benne, mégsem sikerült munkát találnia. Jobb ötlete nem lévén, elvégzett valami gazdasági főiskolát, majd ennek köszönhetően Svájcban kapott állást, Franciaországba pedig már a cég svájci képviselőjeként került.

A találkozás nagy hatást gyakorolt rám. Napokig azon járt az eszem, amit a szóban forgó ismerős elmondott, illetve ahogyan mindezt megélte. Végül arra jutottam, hogy a siker és a pénz nem feltétlenül rontja meg az embert, sokkal inkább lehetőséget ad neki, hogy olyan legyen, amilyen valójában (vagy amilyen szeretne lenni).

Ez viszont nagyon rossz fényt vet mindazokra, akik elhülyültek tőle.

La Fontaine mester mellszobra - mondják, ő állatokkal szerette